Tegnap találkoztam egy kanállal. Némám mosolyogva hevert az asztalon Egy vízcsepp megcsillant a szárán, s vidáman lecsöppent a fehér abroszra. Ezüst nyári ruhájában, kacagott a tűző tavaszi napsugárba a kis kanál, és a hajdani időkről mesélő vizeskancsó szavait hallgatta. Az öreg jámbor volt, nem fedte meg, pedig látszott, hogy nem figyel. Fiatalság, bolondság, gondolta szelíden. Már sok időt megélt, a füle is egyszer eltört, de a nagypapa visszaragasztotta. Ki tudja, hány éve szolgál nálunk, mint egy jó komornyik, bölcsen hallgat, s ritkán csendül, ha a pohárhoz ér. Kopottas már, s nem számolja az eltelt éveket. Rangidős közöttünk. Mégis minden nap, minden alkalommal zokszó nélkül tölti ki nekünk a hűsítő hideg vizet. Háborút és békét, mind megélt velünk, ismer minden barátot. Mint az idő, az állandóság örök szobra, úgy áll a kisasztalon, várja, hogy újra, és újra töltsenek belőle, s nem kér a szolgálatért se hálát, se kedvességet, a munka neki oly természetes. De egyszer majd eltörik. Hisz minden semmivé lesz, amit egyszer megalkottak. Bizonyára nem most, s talán mi már akkor nem is leszünk. Egy nap majd túl közel teszik az asztal széléhez, s egy hevesebb vitában, mikor az ember nem figyel, meglökik az asztalt, ő megbillen, s hangtalanul, lassan a földre esik, hogy ott finom csengéssel, apró, fényes, üvegszilánkokká törjön. Így nyerve el a neki járó pihenést.
De most még áll, s türelmesen mesél, hogyan élt, miként érte meg e hosszú időt. Egy kevély boros pohár, rárivallt a kis kanálra, hogy figyeljen a bölcsebbek szavára. A kicsi megrémült, s halványabban kezdett csillog. Elszégyellte magát. Szomorú csendüléssel nézett fel az öreg üvegkancsóra, amely szelíden dorgálta. Majd a pohárhoz fordul, s őt is megfedte, hogy ne bánjon ilyen keményen szegénnyel. Gyerek még. Majd idősebb lesz, s akkor megérti mind azt, amit ő mesél neki. Most azonban, még fiatal és vad, majd lesz még ideje, hogy megértse a nagy szavakat. Ám a pohár nem értette meg a dorgálást, és kötette az ebet a karóhoz.
Nem számít. Majd te is állsz még itt, és mondasz sok szépet, és okosat a többieknek. Mindennek meg van a maga ideje.
A kancsó tovább mesél, a kis kanál újra vígan csillog tovább, s kacérkodik a tavaszi sugarakkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése