Irodalmi vérvonal

Helyszín: egy álmos kisváros közösségi házának konferenciaterme. Időpont: szerda este fél kilenc Tíz kiváló fiatal költő, illetve író jött itt össze minden szerdán és szombaton, mint a helyi irodalmi klub tagjai, egyben az irodalmi folyóirat szerkesztősége. Bár komoly elismerést egyikük sem szerzett még, a kisváros lakói mindig büszkén emlegették őket. Tíz fiatal egyetemista fiú, akik lassan három éve találkoztak itt hetente kétszer.

Újítással álltak elő, az irodalmi folyóirattal. Kéthavonta kerestek egy témát, híres szerzőt, vagy műfajt, és ezzel kapcsolatban jelentettek meg műveket. Ezen a héten, rémtörténetekkel töltötték meg a lapot.

Egy ilyen kisvárosba jól illettek a kíséretet históriák, vámpír - történetek, és társaik. Az olvasóknak nagyon tetszettek a kiadványok, és már a szomszédos településekről is voltak állandó olvasók. Egyszóval sikeres volt a lap.

A mai este különlegesnek számított, hiszen új nyomdagépet tudtak venni, és már rég várták, hogy megérkezzen. Most, hogy kinyitották a dobozt, ámulattal álltak az új gép fölött, és azonnal elő is szedték az egyik utolsó számot. A gép csodásan működött, igaz kissé hangos volt, de itt nem volt a közvetlen szomszédban lakóház, így senkit sem zavart, ahogy a tinta különös szaga sem. Az ilyen „irodalom őrültek” (ahogyan magukat nevezték) inkább szeretik a tinta illatát, minthogy undorodnának tőle.

Most, hogy kipróbálták a gépet, a legfiatalabb fiú egy papírt vett elő a táskájából, és kissé szégyenlősen nyújtotta oda a „főszerkesztőnek”. A fiú megnézte az írást, és már rohant is a fénymásolóhoz. Nyolc példányt készített, és szétosztotta a többiek között. Majd odament a másik fiúhoz, és dicsérően megveregette a vállát. Ő pedig büszke mosollyal várta a többiek véleményét. Mind elolvassák a művet, többször is, és lelkesen összemosolyogtak. Külön-külön megdicsérték a fiút, és máris az új számot kezdték összeállítani.

Néhány perc múlva, hangosan végigrobogott valaki a folyosón, és lélekszakadva rontott be az ajtón. A társaság ikerpárjának nővére levegő után kapkodva próbálta kirángatni őket az épületből, de a fiúk magyarázat nélkül nem mentek sehová. A lány kétségbeesetten próbálta összeszedni a gondolatait, értelmes mondatokba rendezni, és közölni, de csak az lüktetett a fejében, hogy el kell menekülniük. A fiúk értetlenül álltak, nem tudták hova tenni a lány zavarodott mondatait. A lány az egyik testvérét az ajtó felé rángatta, de amikor felnézett, iszonytató sikoly közben maga mögé rántotta a testvérét. Egy fekete köpenyes alak lépett be az ajtón, egy katanával, a szamurájok legendás kardjával kezében. Az arcát a csuklya fedte, ezért vonásait nem lehetett látni. A társaság minden tagja leblokkolt egy pillanatra, és csak nézték az idegent. A lány záporozó könnyekkel, és lassan hátrálva kérlelte az idegent, a sírástól szinte érthetetlen hangon. Az csuklyás alak végigmérte a jelenlévőket, majd újra a lányra szegezte tekintetét. Lassú, de határozott léptekkel közelített hozzá, majd egy hirtelen mozdulattal levágta a fejét. A vér beterítette a falakat, bútorokat, a gyilkosra is jutott bőven, akit ez láthatólag egyáltalán nem zavart. A szerkesztők döbbenten nézték, ahogy a fejnélküli test a földre rogyott

Kitört a fejetlenség. Egymáson taposva próbáltak menekülni, de csak egyetlen kijárat volt, amit a gyilkos elállt. Megpróbálták kikerülni, de mind a vesztükbe rohantak. Csak a legfiatalabb próbálkozott az ablakkal, de nem tudta kinyitni. Mire megfordult, már mindenki vérbe fagyva, tehetetlenül feküdt a földön.

A fiú látta, hogy semmi esélye, és térdre esve zokogni kezdett. A gyilkos megállt előtte, és egy percig várt. Mintha elgondolkodott volna valamin. Aztán a fiú nyakához emelte a katana pengéjét, és lassan végighúzta rajta. A félelemtől sokkot kapott ifjú író már sikoltani sem volt képes. Nem halt meg azonnal, még érezte, mikor a gyilkos a vérébe mártotta az ujját, és valamit írt a falra, ezután a csuklyás alakfelemelt egy lapot a földről és irománya fölé helyezte.

A fiú követte a szemével, ahogy a gyilkos az ajtóhoz sétált.

A reggel érkező rendőröket a falon egy fénymásolt vers fogadta:

„Ezüstben úszik a kard,

Véded mit ő is akart.

Szemedben úsznak könnyek,

Titkaid most kiderülnek.

Utolsót dobban a szív,

Álmod most messze repít.”

  

„Arcodon folynak a könnyek,

Házadba árulók jönnek,

Kezükben villan a kard,

Véded mit ő is akart.

Szívedben utolsó szó,

Szent célért halni a jó!”

  

„Illan az élet, reszket a lég.

Sebzett szívvel futni nehéz.

Árva a hajnal, árva az ég,

Áruló kardja messze elér.

Tudja a hajnal, esküt szegtél,

Mindennek súlya egy heggyel felér.”

„Villan a penge,

Messze üzenve.

Villan a kard,

Kell, hogy akard.

Illan az élet,

Messze nem érhetsz…”