Álmomban láttam

Kétségbeesetten kértem segítséget mindenkitől, akiről azt gondoltam, hogy tudna segíteni. Hetek óta rémálmaim voltak, ráadásul napközben is, ha lehunytam a szemem magam előtt láttam az éjszaka kísértő képeket. A munkámat sem tudtam rendesen végezni a kialvatlanságom miatt. Álmomból mindig sikítva ébredtem föl, és éjszakánként többször is előfordult, hogy vérfagyasztó sikollyal keltettem föl a vőlegényemet. Szegény próbált velem türelmes lenni, de két hét után föladta, és elköltözött egy barátjához, amíg nem rendeződnek a dolgok. Folyton orvoshoz jártam, terapeutához, meg ki tudja még hova. De hiába próbáltunk ki minden létező gyógymódot, a helyzet nem változott. Sokáig bíztattak azzal, hogy majd hozzászokom, de én nem tudtam megszokni az örökös rettegést.

Pár hónapja költöztünk össze végleg a vőlegényemmel, a házába. Én egy kis könyvesboltot vezettem, ő egy ügyvédi irodának dolgozott. Terveztük az esküvőt, összejártunk a barátainkkal, dolgoztunk, éltük az életünket.

Minden akkor változott meg, mikor a könyvesboltba bejött egy fiatal pár. Nem volt rajtuk kívülről semmi feltűnő, csak a viselkedésük volt különös. Mintha féltek volna, hogy összetalálkoznak valakivel. Megtorpantak egy pillanatra az ajtóban, és körülnéztek, hogy ki van a boltban. Aztán elindultak az egyik sor felé, és néhány percre eltűntek a szemem elől. A pultból nem lehet minden sorba belátni. Hamarosan előkerültek, egy pillanat alatt ott termettek a pult előtt, és meredten néztek rám. A meglepetéstől hátrahőköltem, de aztán ismét megpróbáltam kedvesen mosolyogni. A lány megfogta a kezem, és elgondolkodva nézte. Aztán fel sem pillantva kezdett beszélni.

-         Hamarosan meglátogatja magát, egy kallódó lélek. Éjszaka, az álmain keresztül fog kapcsolatba lépni önnel. – mondta határozottan.

-         És… mégis mit kellene tennem? Elkerülhetem, valahogy? – kérdeztem kissé remegő hangon.

-         Ezt nem lehet elkerülni. – vágta rá. – Talán már ma éjjel eljön önhöz. Meg kell fejtenie, hogy mit akar. Ha megfejti segíthet neki, és akkor megnyugszik a lélek, és szűnni fognak az álmok.

Csupán ennyit mondott, majd mindketten kisétáltak az üzletből. Körülnézve vettem csak észre, hogy a boltban, épp nem volt senki más. Teljesen letaglózott, amit mondott. Este mikor hazaértem, a vőlegényem rákérdezett, hogy mitől vagyok ennyire izgatott, de nem mondtam el neki, hogy mi történt a boltban. Ő nem hisz a kísértetekben, és nem akartam ilyesmivel idegesíteni.

Az esténk nyugodtan telt, ám mikor lefeküdtünk, és lehunytam a szemem azonnal láttam magam előtt a lányt. Fiatal volt, talán húsz éves lehetett. Kék fűzős felsőt viselt fekete szoknyával, és egy macskaálarccal. Igazi velencei álarc volt, azonnal megismertem, mert nekem is ugyan olyan van. Hosszú, hullámos, barna haja volt, a kezén fekete ujjatlan csipke kesztyűt viselt Ami azonban igazán megfogott benne, az a tekintete volt. Határozott, játékos és sokat sejtető. Egyáltalán nem tűnt rémültnek, vagy kétségbeesettnek. Valamilyen erdőszerű helyen álltunk, a talpunk alatt recsegett az avar, sűrűn nőttek a kisebb nagyobb fák, enyhe köd lengett körül mindent, a hold szinte vakítóan világított az égen.

Pár pillanatig csak nézett engem, majd elfutott a fák közé. Utána mentem, és mellette futottam, volt köztünk néhány fa. Hiába futottam mellette, folyton hátranézett. Keresztül futottunk az erdőn, majd egy kis tisztásra érkeztünk. Kör alakú teret hagytak szabadon a fák, a végében egy kőtrónnal. A trón egy dobogón állt, amely szintén kőből készült, bár kissé megkopott, és mohásodott már. A dobogó körül több lány is ült, hasonló gyönyörű ruhában. Szemükön elfolyt a fekete festék, kis csíkokat hagyva az arcukon. Bőrük fehér volt, akár az alabástrom, szemfogaik hosszúak, mint a vámpíroknak. Olyan érzésem volt, hogy azok is voltak.

A lány felment a lépcsőn, és a trón előtt megállva nézett vissza rám. A trón éppen olyan öregnek, kopottnak és csúszósnak tűnt, mint a dobogó lépcsője. Egész volta, valamilyen sötét varázserőt sugallott. A trón tetején kereszt volt kifaragva, amit befutott valamilyen immár kiszáradt növény. A trónon ült egy férfi, hasonló kinézettel, mint a dobogó lépcsőjén ülő nők. Fodros inge tépázott volt, néhol vérfoltokkal tarkítva. Körmei hosszúra nőttek, fekete, csapzott haja kibontva hullott széles vállaira. Hosszú vörös nadrágot, és fekete magas szárú csizmát viselt. Tekintete átható volt, és ádáz. A trón két oldalán, újabb két nő állt, fekete köpenyben, és fűzős ruhában, nyakukban pentagrammos nyaklánccal. Egyikük kék, a másik vörös ruhát viselt. A férfi pár másodpercig engem figyelt, majd még mindig engem nézve felállt, mire a lány, és az összes nő feléje fordult. A férfi végig az arcomat fürkészve ment oda a lányhoz, és a nyakához hajolva beleharapott. A lány némán tűrte mindezt. Mikor minden vérét kiszívta, és a lány összerogyott a dobogón, a boszorkányok odamentek, és levették róla az álarcot, ám az arcát így sem láthattam, mert a fejét elfordították felőlem. Az álarcon átkötötték a kék ruhás nyakláncát, és a lány nyakából még épp csak csordogáló vérrel rajzoltak egy pentagrammot az álarc hátuljára.

A lány teste hirtelen lángra kapott, és szép lassan hamuvá égett. A férfi még ekkor sem vette le rólam a szemét, és mikor a lány testén végleg kihunyt a tűz, átlépve rajta hozzám sétált, és a kezembe adta az álarcot, úgy, hogy a rajta lógó medál a tenyeremben legyen. Aztán hátralépett, és ahogy utána néztem, a medál felforrósodott, és a pentagramm beleégett a tenyeremben. Ellöktem magamtól az álarcot, és lenéztem a kezemre, melyben lüktetett a fájdalom.

Ez volt az a pont, ahol sikítva ültem fel az ágyban, a frászt hozva a környezetemre. Sokáig nem értettem, hogy mit kellene tennem, aztán egy hete eszembe jutott, hogy ha megkeresném az álarcomat, talán rájöhetek, mit kell tennem. Ám hiába kutattam át a házunkat, még a szüleimhez is elutaztam, de ott sem találtam. Így feladtam minden reményt, és az álom sem adott több információt, de egyre erősebben éreztem minden ott történt eseményt. A medál minden alkalommal egyre forróbb lett, a lány égő testének, és kioltott vérének szagát pedig már nem tudtam elfelejteni.

Egyre kevésbé bírtam ki a nappalokat, az éjszakákról nem is beszélve. Aztán egy nap, újra bejött a boltba a páros. De most szó nélkül karon ragadtak, és berángattak a sorok közé.

-         Láttam az álmot. Többször is. De nem tudom, hogy mit kell tennem. – mondtam majdnem zokogva a lánynak.

-         Azért jöttünk, hogy segítsünk. – hadarta idegesen.

A fiú közben azt figyelte, hogy nem jön-e valaki arra. Őt sosem hallottam szólni, még a lányhoz sem beszélt. A lány idegesen kutatott a táskájában, majd kivette az álarcot és a rajta átkötött nyakláncot. Majdnem elsírtam magam örömömben, mikor megpillantottam, de mielőtt megköszönhettem volna, a lány a kezembe nyomta, és mélyen a szemembe nézve beszélt hozzám.

-         Az álarcot, és a láncot, el kell égetnie. Ma este, ha lefekszik, úgy aludjon el, hogy a kezében vannak. Így mikor átjut az álomba, ott lesznek magánál. Az égő alakra kell dobnia őket. Bármi is van még az álomban, ha nem torpan meg, nem fogják bántani. – hadarta.

Végül egy nyomatékosító pillantást vetett rám, és ott hagytak az üzletben. Elrejtettem a táskámba az álarcot, és alig vártam, hogy végre este legyen.

Valahogy túléltem a nap hátralevő részét, és este mindent úgy tettem, ahogy a lány mondta. Mikor végre elaludtam, már a tisztáson álltam, és a lány teste már égett a dobogón. Nagyot nyelve megszorítottam a kezemben lévő álarcot, és hallottam, hogy a lánc csörög rajta. Remegő, de határozott léptekkel elindultam a dobogó felé, de egyik nő sem akart megállítani. A lány túloldalán ott állt a férfi, és meredten nézett rám. Végül mikor a lány teste mellé értem, találkozott a tekintetünk, és úgy éreztem, hogy nem tudok mozdulni. A férfi már mozdult, hogy elkapjon, de az utolsó pillanatban észhez tértem, és bedobtam a tűzbe az álarcot. A férfi megkerülte a tüzet, majd átérve a túloldalára, épp előttem torpant meg. Hevesen dobogó szívvel figyeltem, ahogy lehajol és kiveszi a tűzből a nyakláncot. Majd megfogta a kezemet, és egy határozott mozdulattal a tenyeremhez nyomta a forró medált. Felordítottam, ahogy az immár tízszeres fájdalom végigszáguldott a testemen. Elhúztam a kezem, és megnézve láttam, ahogy az olvadt fém a bőrömbe égett, majd teljesen eltűnt.

Mire felpillantottam volna, már a saját ágyamban ébredtem. A fájdalom nem szűnt, így megnéztem a kezemet. Az előző estékkel ellentétben, most ott maradt a medál nyoma a kezemben. Az ölemben ott hevert az álarc, bár a medál helyén egy kis cetli volt, melyre csak ennyit írtak:

„Köszönöm”