A Jósnő

Mikor magamhoz tértem, a szakadó esőben ültem, egy forgalmas belvárosi utcán. Nem nagyon emlékszem, hogy mi is történt, csak foszlányok maradtak meg. Hetek óta különösen éreztem magam. Nem találtam megoldást e furcsa viselkedésre, és gondolkozásra.

Felpillantva, egy jósda kiírását pillantottam meg. Máskor meg sem fordult volna a fejemben, hogy bemenjek egy ilyen helyre, de most annyira elkeseredett voltam, hogy nem érdekelt, mennyibe fog kerülni, vagy mekkora hülyeséget fog mondani a jósnő, de kellett valami új ötlet. Összeszedtem magam, és odasétáltam a bejárathoz. Mindenféle rovások, meg rúnák voltam az ajtófélfába vésve. A hirdető táblára vendégcsalogató feliratokat írtak: ”Találj rá életed szerelmére!”; „Láss a jövődbe!”, meg ehhez hasonlók. Nagy levegőt véve bementem. A kis helységet megtöltötte a gyertyák füstje, és a füstölők tekergőző füstkígyója. A falak feketére voltak festve, és egyetlen kis pult állt a szobában, szemben az ajtóval. Elég nagy rendetlenség volt rajta. Szanaszét hevertek a bőrszíjak, apró ásványok, tarot kártyák, amulettek… A padlón, kivehetetlen mintájú, sötét szőnyegek voltak, a fal mellett párnák, amikre le lehet ülni, a sarokban egy üvegszekrény, amelynek üvegajtaja visszaverte a gyér fényt adó gyertyák lángját. A szoba némaságát, csak a gyertyák lángjának zümmögése törte meg. A pult mögött egy arcát csuklyába burkoló nő ült, és láthatólag arra várt, hogy odamenjek. Megálltam a pult előtt, és épp neki kezdtem volna a mondani valómnak, amikor megszólalt.

• Nem kell semmit mondanod. A szemed mindent elárul. Az egész aurád a halál színében játszik.

A nő kilépett a pult mögül, és egy kupac párnára ült le. Én is leültem vele szemben, de egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetemet. Testes nő volt, középmagas, fekete ruhában. Keze kérges, akár a mesékben a boszorkányoké. Rövid hatásszünetet tartott, hogy biztos legyen benne felfogtam, amit mondott.

• Hívod őt. Keresed… és Ő érzi ezt. Úgy jársz az utcán, akár egy szellem, egy bolyongó lélek, amely itt ragadt a földön.

Visszafojtott lélegzettel hallgattam a szavait. Az ingem alatt úgy kalapált a szívem, mintha a kezébe akarna ugrani. Nem láttam tisztán az arcát, de azt igen, ahogy elmosolyodik, és negédes hangon kezd tovább beszélni.

• Megváltást vársz tőlem. De a választ csak te adhatod meg magadnak. Azt azonban elmondhatom, hogy mit tegyél. Ma éjjel légy egyedül otthon. Egy szobából vidd ki a bútorokat, és mind a négy falra tegyél tükröket. De mielőtt bevinnéd őket a szobába, le kell takarnod mindet egy-egy fekete szaténnal. Akaszd fel őket a falra, de ne vedd le a szatént. Aztán teríts a földre egy vérvörös selymet. Ha ez kész, a szoba falai mentén, helyezz el gyertyákat. Majd kapcsolj ki minden eszközt a lakásban, és zárd be az ajtót, és az ablakokat, és a függönyöket is húzd el. A szoba előtt vedd le a cipődet, és mezítláb menj be a szobába, és ülj le a közepén. Éjfélkor gyújtsd meg a gyertyákat, az ajtótól indulva jobbról balra. Majd állj meg a szoba közepén, és mormold el a varázsigét.

Azzal átnyújtott, egy kis, összehajtott cetlit. Ki akartam bontani, de megfogta a kezem, és jelentőségteljes hangon így szólt.

• Csak akkor nyithatod ki, amikor meggyújtottad a gyertyákat.

Szó nélkül eltettem a cetlit. Ő fölállt és a pulthoz sétált. Majd egy dobozzal tért vissza. Kinyitotta, és ott volt összetekerve a két anyag, amelyet említett. Átnyújtotta a dobozt, és az állával az ajtóra bökött. Követve a különös parancsot, sietve távoztam.

Kint már nem esett az eső, de még jócskán be volt borulva. Hazafelé sokat töprengtem a dolgon, de nem láttam okát, hogy miért ne kéne megtennem, amit mondott. A lakótársam elutazott, egyedül leszek este. Megszületett az elhatározás…

Mindent úgy tettem ahogy mondta. A szobába úgy este 9 magasságában léptem be, egy szál farmerben, és egy fehér ingben. A zsebemben ott lapult a kis cetli, amelyet természetesen nem nyitottam ki. A falak tele voltak kisebb-nagyobb tükrökkel. Minden ott lógott a fekete szatén. A földön szépen elrendezve ott hevert a vörös selyem, a fal mellett pedig a gyertyák. Az ajtóra is akasztottam egy tükröt belülről, hogy ne lógjon ki. Így teljesen bezárva éreztem magam. Leültem a szoba közepére és vártam. Mikor kint meghallottam, hogy a kakukkos óra elüti a 12-t felálltam, és az ajtótó kezdve, jobbról balra meggyújtottam minden gyertyát. Majd megálltam a szoba közepén, és elővettem a cetlit, majd széthajtottam. Fennhangon elkezdtem olvasni a ráírt szöveget. Újra és újra.

„Egy balga lélek imája szól,

Eltévedt áldozat az éjben,

Önnön lelkét pusztító.

Te démon ki bennem élsz,

Szunnyadó szemed emeld most reám,

Lásd meg bennem az elrejtett szívet.

Hogy lelkem helyét megtaláld.”

A gyertyák lángja egyre hevesebben lobogott, majd a hetedik ismétlés végén, a szatén lehullt, és meggyulladt a gyertyákon. Ám a tűz nem terjedt tovább csak erősebb lánggal lobogott, jobban megvilágítva a tükröket. A tükörben, megpillantottam saját arcomat, de nem, úgy ahogyan emlékeztem rá. Egy nagyobb tükörhöz fordulva végigmértem önmagam képét.

Az arcom, és az egész testem vértől volt foltos, hajamba vérvörös melír vegyült. Bal szememen vérző vágás, kezemben pedig, ezüst pengéjű kés, melyről egyenletes ütemben csöpögött a padlóra a vér. Nem a saját szobámban voltam, hanem egy szürkére festett falú visszhangos teremben. A tükörképen mégis a legszembetűnőbb, a fekete színt öltött ing volt. A tükörkép intett, hogy üljek le, és figyeljek. Ő hátrébb sétált, ahol egy kollégám állt, üveges tekintettel. A tükörkép megállt mellette, majd egy elégedett pillantást vetve rám, a hasába mártotta a kést. A férfi összeesett, és rángatózni kezdett a padlón. Majd szépen elcsendesedett. Aztán a főnököm jelent meg, akit szintén meggyilkolt a tükörkép. Majd újabb, és újabb emberek olyanok, akikről életem során megfordult a fejemben, hogy megölöm őket.

A másolatom, mindet sorra gyilkolta válogatott módszerekkel. Nyugodtan ültem, és néztem a tombolást. Majd mikor mindenkit megölt, odasétált a tükörhöz, és a tekintetével intett nekem. Odaálltam, és vártam. Fél percig csak néztük egymást. Majd felemelte a kezét, és a tükörhöz tette. Kis habozás után, felemeltem a kezem, és összeért a tenyerünk. A tükörnek hidegnek, és keménynek kellett volna lennie, mégis meleg volt, és puha. Tényleg éreztem a kezét.

Ez volt a fordulópont…

A tükörkép kinyúlt, megragadta csuklómat, odarántott, és egy mozdulattal elvágta a torkomat. Majd visszalökött a szoba közepére. Ott feküdtem a biztos halált várva. Ő kilépett a tükörből, és megállt fölöttem. Egy néma percig csak nézett, majd így szólt.

• Hívtál engem. Hát itt vagyok. Társad az úton a kín legyen, révészed az üres magány.

Azzal megfordult, belépett a tükörbe, leült velem szemben, és mormolni kezdett. Az oldalamra fordultam, hogy lássam az arcát.

„Egy balga lélek imája véget ért,

Eltévedt áldozat az éjben,

Önnön lelkét pusztító.

Démon ki benne élek,

Szunnyadó szemem emelem reá,

Meglátom benne az elrejtett szívet,

Lelkének kihunyó szikráját.”

Mire hetedszerre is elmondta, a szemeim elnehezedtek, és az elhomályosodó világ képével távoztam a túlvilágra, de megbékélt a lelkem.