Halál

Halál… halál jár az álmos tavaszi utcákon. Az esővel jött, és mintha maga lenne a köd. Belep mindent még az eső után is. Lassan kúszva kerül a közeledbe, s rád telepszik, hogy negédes hangon, borzalmakat suttogjon a füledbe. Senki se szól. Nincs mit mondanunk a másiknak. Néha egy-egy dolgon felnevetünk, de egy perc, s már újra csend száll ránk. Reszketsz. Látod a szemükben azt, amit sosem mondanának ki. Felnézel az égre, s várod, hogy kapj egy jelet, de csak a hűvös eső csorog végig az arcodon. Megállnak melletted az emberek, tétován néznek egy percig. De értik, s nem róják fel neked a vágyódó tekintetedet. Mintha méh kaptár lennék annyi érzés, vágy és gondolat kering benned. Szét akarsz szakadni, engedni hadd szárnyaljanak, s repüljenek minél messzebb. De csak állsz. Talán a hűvös eső majd kitisztítja a fejed, gondolod. De nem segít. Egyre szorosabb az ölelése, szinte fojtogat. Nem kiáltasz. Minek? Mind érzik, s mit tehetnének? Lassan húzza egyre szorosabbra az ölelését, láncokként hallod a szavait, melyek egyre jobban a földhöz csatolnak. Nincsenek már álmok. Már mind megölte őket, s hulláik fölött vértől foltos palástjában kacag, nevet a végzeten. Újra ő nyert. Ezer, és ezer sikoltó lélek szava neki, kész szimfónia. Az őrületbe húznak a karjai, csókja éget, mintha mérget innál, a gyilkos szerelmes. S mégis oly nehéz elengedned. Tekintete átfúr, dárdát döf beléd, de nem lépsz. Kitartasz. Utolsó erőddel még egy pillanatra végig méred. Sose változik. Mindig ugyanolyan: kegyetlen, és véres, nincs benne becsület, se tartás. Kezében a szíved, s meleg véred, bevonja ujjait. Émelyegsz a vér szagától, orkánként tombol benned a vágy, hogy élj! Egy utolsó kiáltás még jár neked. Halálsikoly melyet majd elvisz a szél, messze földre, hogy hírnöke legyen sorsodnak, hírnöke, hogy közeleg, s talán él még olyan, ki érti egy hangot, hangfoszlányt, mely utolsó erődből fakad. Igen. Ebben benne lesz minden ami eddig voltál. Minden szó, ölelés, csók és mámor. Ott lesz, s majd elviszi ezt is a szél. Ez is a vérszaggal útra kél. Reszkető kezed, még kinyúl, de tudod, el nem érheted. Térded megroggyan, s te földre rogysz. Elhalnak a hangok. Ajka vigyorra rándul. Vérre szomjazik. Mintha távolról sejtenéd: fájdalom gyötör. Már nem ér el. Messze jársz. Ez már egy másik világ. A tested elernyed, s egy utolsót rándulva, végleg kimerülsz. Csak bámulod. Mindent értesz, s mégsem. Eltűnik a félelem, a vágy, fájdalom, érzések, emlékek gondolatok: elviszi ezt is a szél. Véred szétfolyik, bársonyként terül szét, lágyan betakarva a földet. Fázol. Minden melegség, kivesz belőled. Nem hallasz hangokat. Talán vége. Mind meghaltak már, s egyedül fekszel még. Mintha utolsó ínyenc falatnak hagyna. Megremeg a lelked. Ő is fázik. Elfáradtál. Nincs hát mire várni. Ők már átértek, és várnak rád, a semmi túlpartján. Hosszú az út. Egy búcsúpillantás, s szemed végleg lehunyod. Egy utolsó gondolat. Ez ragyog benned. Az egyetlen, amit sose felejtesz.