A szemtanú

Halloween éjszakáján elmentem sétálni, ahogy szoktam, hogy megnézzem, abban az évben milyen jelmezeket alkottak. Általában két-három órát töltötte céltalan sétálással a város utcáin.

Már vagy öt éve, hogy ideköltöztem és elvállaltam egy könyvtárosi állást. Nem sok ismerősöm volt a környéken, és ilyenkor még az a kevés is mindig elment a családjával valahova, így teljesen egyedül maradtam. Amúgy sem vagyok egy társasági lény, mindig is csöndes típus voltam. Nem sok vizet zavartam, így mások is békén hagytak. Nem csoda hát, hogy mióta elköltöztem a szüleimtől, nem sok időt töltöttem emberek között.

Az az este sem tűnt másnak, mint a többi. Békés sétámat, csak kevesen zavarták meg, cukorkát követelve. Erre az esetre felkészülve, hoztam magammal egy nagy csomag cukorkát, így megúszva a különböző ugratásokat. Ebben az évben is a klasszikus jelmezek hódítottak. Már épp indultam volna hazafelé, mikor megakadt a szemem egy alakon.

Egy fiatal lányon. Hosszú padlizsán szín ruhát viselt, gyönyörű velencei álarccal. Nagyon kitűnt a tömegből. Az utca végén álló lámpa alatt állt, és figyelt engem. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, aztán mintha hívogatna, lendületes léptekkel átvágott az utcán, és eltűnt a ház mögött. Nem volt ismerős az alakja, így kíváncsi lettem, ki lehet az.

Utána mentem, de mindig csak messziről láttam. Nem is figyeltem merre vezet, csak akkor néztem föl, mikor a temető ódon vaskapuja alatt állt meg. A temető nagyon régi volt, vaskerítésén futónövények kiszáradt szárai tekergőztek, néhol egy-egy rózsabokor lógatta elhervadt virágait. A hold tisztán megvilágította a temetőt, ami elszigetelten árválkodott a város ellenkező szélén, mint ahol laktam.

A lány megtorpant, és hátrapillantott rám a kapuban. Egy férfi állt mellette, ugyanolyan padlizsán színű öltönyben, és álarcban. Meredten néztek rám, majd összepillantottak, és mindketten a temetőbe indultak. Bele sem gondolva, hogy mi lehet ott, elindultam utánuk, kanyarogva a sírok között. A temetőre már enyhe köd telepedett, a fák már lehullajtották leveleiket, így kopaszon meredeztek a sírok kőangyalai fölé.

A temető központjában egy hatalmas kripta állt. Előtte két sorban angyalok, és szentek szobrai sorakoztak, őrizvén a kriptához vezető utat. A fehér márvány már beszürkült az esőtől, és a természet viszontagságaitól. Szemeiket mintha könny áztatta volna, a harmat megcsillant az arcukon, kezeiket imára kulcsolták, és áldott szeretettel az arcukon nézték az úton haladókat.

A szememmel végigpásztáztam a kis kőút minden kockáját, melyet néhol már fű takart, és alaposan megkopott. Hatalmas kockaköves út volt, a végén ott térdeltek bekötött szemmel a város lakói közül páran, megkötött kézzel. A kriptához vezető öreg kőlépcső két oldalán oroszlánok álltak az ott nyugvók örök álmát őrizve. A lépcsőt, és az oroszlánokat is befutotta egy már elszáradt futónövény, ami mint egy háló vont be mindent. A lány ott állt a lépcső tetején hosszú lila ruhájában, legyezőt tartva maga előtt, szemeit egyenesen rám szegezve. A férfi is ott állt mellette, immár hosszú köpeny takarta ruháját, és egész alakját. Rajtunk kívül – úgy tűnt – kihalt a temető.

Én értetlenül álltam az út végén, földbegyökerezett lábbal, el-elhaló szívdobogással. Még fel sem fogtam igazán a helyzetet, mikor a lány ruhájának hosszan lelógó ujjából egy kis tőrt vette elő, melynek rövid, de annál díszesebb markolatán megcsillantak a drágakövek. A lány eltette a legyezőt, és feltartott tőrrel lement a lépcsőn, majd megállt az első áldozat mögött, és a másik kezével lerántotta a szeme elől a kendőt. A férfi ijedten nézett rám, mikor a lány kicsit megemelte az állát, és egy mozdulattal elvágta a torkát. A vér félkörívben spriccelt szét, befestve az út kőkockáit, és a füvet.

Szinte sokkot kaptam a látványtól, és megdermedve bámultam az eseményeket anélkül, hogy esélyem lett volna közbelépni. A férfi is odament egy tőrrel, és mindketten elvágták egy-egy nő nyakát. Róluk már nem vették le a kendőt. A vér szaga lassan kezdett elérni hozzám, és felkavarta a gyomromat. Az utolsónak maradt egy fiatal lány, aki sokat járt a könyvtárba, és állandóan krimiket olvasott. Az egyetlen volt, akinek a száját is bekötötték, de még így is megismertem gyönyörű, hullámos fekete hajáról. Az álarcos lány meg állt mellette, és egy pillanatig az arcomat fürkészte. Ruháján folyt a halottak vére, akik egyetlen kiáltás nélkül lépték át a túlvilág kapuját. A lány szeme elől is levette a kendőt, aki mikor meglátott kiáltani akart nekem, de a hangjából csak halk nyöszörgés jutott el hozzám. Szemei könnyel teltek meg, és reszketve erőlködött, hogy mozgásra bírjon. Esélytelenül próbált szólítani, valami megbabonázott, és minden belső erőlködésem ellenére nem voltam képes mozgásra bírni saját tagjaimat. Az álarcos páros megfogta a lány könyökeit, és elvágta az ereit. A lány feljajdult, a vágások nyomán kiserkent meleg, mélyvörös vére.

A férfi odament a kriptához, és szélesre tárta hatalmas kapuit. Az álarcos hölgy fölnyalábolta a vérző lányt, és felvonszolta a lépcsőn, majd bedobta a kriptában melynek kövén csattanva ért földet. Aztán megálltak a kripta kapujának egy-egy szárnyánál, és egy mozdulattal a vérző, és vergődő lányra zárták azt.

A kapuk tompa, mégis fülsüketítő döngése térített magamhoz, és ijedten néztem körbe, megbizonyosodva, hogy nem csak álmodtam, az egészet. A fejemben újra lejátszódott az egész jelenet, és értetlenül néztem a két vértől áztatott ruhájú álarcost. A lány vergődését, még a hatalmas kapukon keresztül is lehetett hallani. A férfi odasétált elém, és az arcom elé emelte a vérrel vörösre festett tőrt. Mélyen a szemembe nézett, és a hangját a fejemben hallottam. „Emlékezz!” Aztán a tőr élét egy határozott mozdulattal végighúzta a bal szememen, mellyel ezek után már semmit sem láttam. A fájdalomtól felordítottam, és lerogytam az út kőkockáira. A szememből ömlött a vér, és lüktetett a fájdalomtól. Mire azonban felnéztem már eltűnt az álarcos. De a temető bejárata felől hallottam, hogy közelednek az emberek, akik meghallották a kiáltásomat.

Mire megérkeztek, és kinyitották a kriptát, már a lány is meghalt, és így én lettem az egyetlen szemtanú.