Mester

Ködös novemberi éjszaka. Milyen legyen háromheti folyamatos eső után? A köd olyan sűrű, hogy a szomszéd házat se lehet látni az ablakomból. A régi kis házamban vidáman pattog a tűz a kandallóban, és a tea illata otthonossá teszi a szobát. Mielőtt megvettem vadászlak volt. Az ilyen helyeknek megvan a maguk sajátos varázsa. Ennek is megvolt. Másoknak talán riasztó lehetett, számomra valami különös megnyugvást nyújtott, az a kis elszigetelt világ. Nem mintha olyan messze lettek volna a szomszédok, de a sövény, a fák valahogy mégis ezt az érzést keltették. Igazi regényírásra való hely. Bár jómagam ennyire nagy munkába sosem kezdenék, de ha egyszer mégis erre adnám a fejemet, biztos, hogy itt kezdeném el, és itt is fejezném be. Na jó nem egyszerre, de a helyszín nem változna.

Szokatlan látványnak számítottam az Osztrák Alpoknak ezen a részén. Sok elszórt ház állt a hegyoldalon, és korombeliek is laktak errefelé, de nem egyedül. Én pedig, - mint azt mindenki tudta – teljesen egyedül éltem. Barátaim persze voltak, de ha épp nem velük voltam, vagy nem dolgoztam többnyire itthon voltam egyedül. Nem szégyelltem, hogy egyedül vagyok, bár az öregek a faluban, elég ferde szemmel néztek néha rám. Mint hallottam, maguk között „bűnös léleknek” neveztek. Én valahogy nem akartam tudni, miket feltételeznek rólam.

Ezen az éjszakán, csakúgy, mint mindegyiken, a dolgozószobámban ülök a laptopom előtt, és dolgozom. Illetve dolgoznék, ha azok a szavak, amelyek, ott motoszkálnak a fejemben, utat találnának a kezeimhez, és onnan a képernyőhöz. Minden erőfeszítésen ellenére, ez sehogy sem akar megtörténni. Órákig tartó erőlködés után kezdem feladni. Egy horror történetet kellene tovább szőnöm, de nem tudok megfelelő folytatást találni hozzá. Szégyen, hogy még az ilyen kísérteties idő, sem hozza meg az ihletet. Már épp feladni készültem, és belebámulok a tűzbe. A lángok vidám táncot járnak a farönkökön, és kirajzolják elém, a történet jeleneteit.

A fiatal lány hangokat hall az éjszaka közepén, és kimegy a kertbe, hogy megnézze, mi lehet az. Valami sötét árnyat lát, amely folyton követi őt, biztonságos távolságból. A lány halálra rémül, és pánikba esve rohanni kezd. Be az erdőbe, ahol a ruháját, szétszaggatják a gallyak, tüskék karcolják finom bőrét, és minden fa mögül, mintha szempárok kísérnék. Lélekszakadva fut, hiába nem látja azt, aki követi érzi, hogy a nyomában van. Többször megbotlik, és térdre esik, de mindannyiszor felkel, és tovább szalad. Végül visszaér a házhoz, és feltépve a hátsó ajtót, beront a konyhába. Végigrohan a házon, amíg el nem éri a nappalit, és azon túl, már látja a hamis biztonságot jelentő bejárati ajtót, amin kirohanva segítséget tud majd kérni. Átvágtat a szobán, de mielőtt rátehetné kezét az ajtó kilincsére, beléhasít a felismerés. Nem lát ugyan a háta mögé, de valami figyelmezteti. Még egy lépés, és kint van a házból, és onnan már csak az utca másik oldalára kell átmennie a szomszédokhoz. Miért, miért nem teszi mégsem? Mi a fenéért nem menekül?

Végül minden porcikájának ellentmondva megfordul, és szembenéz követőjével. Hiába világítanak be a szobába az utcai lámpák, nem látja az arcát. Annyi látszik, hogy sötét famert, és fekete hosszú ujjú pólót visel, aminek fel vannak tűrve az ujjai. Férfi, ebben egészen biztos. Az esze, azt súgja: forduljon meg, és meneküljön minél messzebb, annál jobb. Mégsem mozdul. Csak áll, és csendben győzködi magát, hogy minél előbb menjen. A férfi vár. Mintha érezné, hogy mennyire bizonytalan abban, hogy mit tegyen. A lány hiába keresi az okot, nem találja, miért kéne itt maradnia, de a szabadulás, még nehezebb. Kezdi azt hinni, valaki megbűvölte, és egyre jobban pánikba esik, ám az arcán semmi sem látszik. Magában azon imádkozik, hogy jöjjön be valaki, és törje meg a kínos csendet. A teste kicsúszott az irányítása alól, és hiába próbál sikítani, a parancsok nem jutnak el a végtagjaihoz.

Megindul a férfi felé, de az akarata mégis utat törve magának, megállítja. A férfi talán érzi, hogy nem kell sok, hogy megtörjön. Felé indul. A lány még hátrál egy lépést, majd újra megáll. Minden idegszála a kontroll visszaszerzéséért küzd, miközben egyre gyorsuló szívveréssel bámulja a férfit. Minden pillanat egy percnek tűnik, és minden lélegzetvétel oly’ nehéz, mintha kezek fojtogatnák. Végül a férfi odaér hozzá… a nyakára teszi a kezét… a lány megpillantja az arcát, és jeges rémület hullámzik át minden tagján… szemét nagyra nyitja, és mély levegőt vesz a sikításhoz, de nincs elég erő benne… és akkor…

Nem tudom, mi van, és akkor… Ezen a ponton elvesztettem a fonalat, pedig már olyan közel járok. A történet vége egy karnyújtásnyira van, mégsem érem el. A billentyűzet fölé hajolva jeges ujjak vándorolnak végig a gerincemen, egy szellő meglengeti a hajam, és megmozdítja az asztalon heverő papírokat. Erős kezek sürgető szorítását érzem a vállamon, mintha valaki ott állna, és várná, hogy végre befejezzem. A szoba levegője megtelik siettető hangok százaival, mintha méhkasban lennék, egyre hangosabban követelik a folytatást, de közben lefogják a kezemet.

Végül az iszonyatos zengő csöndet, feljajduló kiáltásom töri meg, mely számomra olyan, mintha nem is én kiáltottam volna. Lehajtom a fejemet a billentyűzetre. Még mindig ott zakatolnak bennem a néma csend vádló kiáltásai.

A hajópadló megreccsen valaki súlya alatt, és én bágyadt mozdulattal emelem fel a tekintetem. Egy férfi áll lámpafénytől takart arccal. Hirtelen, egyetlen pillanatba sűrítve átvillan az agyamon a történetem minden, elképzel részlete. Felkelek, és az asztalt megkerülve, odamegyek hozzá. Valami rossz érzés kerít a hatalmába. Tudom, hogy mit kellene éreznem, hiszen leírtam, de nem érzem. Tökéletesen magabiztos vagyok.

Közelebb érve megpillantom a férfi arcát. Szavakkal nem visszaadható az az ismerős érzés, amit bennem kelt. Olyan az arca, mint egy régi jó barátnak, kinek viszontlátáskor a nyakába szokás ugrani, a nevét ismételgetve, hitetlenkedve, magunkhoz ölelve.

Mintha írás közben jósoltam volna, épp úgy néz rám, úgy érint meg, ahogy képzeltem. Minden egybe vág. Olyan tökéletes, hogy az szinte már ijesztő. Ugyan úgy fekteti rá erős, mégis gyengéd, de ugyanakkor hátborzongató érzést keltő kezét a nyakamra, és hajol közel az arcomhoz. A pillantása magához láncol, mint egy béklyó, amely eltéphetetlen kötelékké nőtt az évek során, beleivódott az ember génjeibe, és most kitéphetetlen.

o   Ismersz engem igaz? Tudod, hogy ki vagyok. Oly’ sokat dolgoztunk egymással, és most itt volt az ideje, hogy végre személyesen is találkozzunk.

Finom, szinte légiesen könnyű csókot lehel a számra, mely könnyedségében, a legvadabb szenvedély tüzét is magában hordozza, ami megzavarja az elmét. A csók, akár az édes méreg, árad szét a testemben, elvéve az idegrendszeremtől minden addigi irányítást, mégis valamilyen hamis biztonságérzetet adva. Az izmaim egyszerre rándulnak, és térdre esek a szoba közepén. Látom a lábait, ahogy csak áll, és vár. De mikor újra visszatér az erőm, fölkelek, hogy ismét a szemébe nézzek, hirtelen semmivé lesz. Mint rossz lidércnyomás, és édes, bódító álom keveréke lengi be ismerősen kellemes illata tudatomat.

Az asztalra pillantva újra megszáll az ihlet. Gyorsan leülök a székre, és megszállottan elkezdek írni. Tudom mi lesz a történet vége, sőt már másik háromnak is ott van a fejemben a terve. Írás közben érzem a kezét a kezemen. Mintha fölém hajolva figyelné minden mozdulatom, és irányítana, vagy inkább csak terelgetne a jó irányba. Hallom finom suttogását a fülemben, ahogy bíztat, és hajt a cél felé. Nem csak érzem, de látom is őt. Vagy nem is látom, hanem tudom, hogy ott van. Persze azt is, hogy más nem láthatja. Mert ő most velem dolgozik.

Igaza volt. Tényleg sokat dolgozunk együtt. Minden alkalommal ahányszor csak írok, ott van. Jó tanárként, hol hagyja, hogy száguldjak, hol visszahúz. Úgy bátorít, mint jó szülő a gyermekét… és mikor velem van, kaszáját félretéve csak rám figyel: a tanítványra.

Csatatér

A hajnal vérrel festette meg az eget, ahogy átvette a világ fölötti őrhelyét az éjszakától. A csillagok tiszta fényét magába olvasztotta, hogy ők is tanúi lehessenek a kegyetlenségnek, melyet a természet eme kivetett korcs faja önnön fajtársaival művelt.

Vérzett az ég a hajnal súlya alatt, de a föld is, mint golyó ütötte seb egy tökéletes arcon. Vérükkel, puskaporral és őrülettel lett megfestve e kép, s a megmaradtak vihogva ünnepelték, halotti tort ülve önmaguk felett. Mind az, mit hitük egykor oly nyíltan megvetett most mámoros részegségben táncot járt halottaik felett. Minő ármány, gyarlóság és önhit az emberi faj! Máglyát rak lába alá, hogy még a neki járó jogot is megvonja a sorstól, hogy végezhessen vele.

Mennyi ágyú sült el, hányszor rengett a föld, reszketve zokogott, míg a felszínen egymás torkának ugrott barát és rokon. Nem szél süvített, sóhaj szállt, ezernyi ima. Megváltást remélt elveit eldobva. Feledve megannyi szép remény, ígéretet, őrjöngő vadnál is jobban áhítva a vérontást, martak, téptek és szagattak élőt és holtat.

Visszacseng még a völgyben a parancsszavak ellenmondást nem tűrő kiáltása, a puskacső ropogása, a jajszavak némasága. Még szinte itt függ felettünk a pillanat, mikor minden szabálynak lánca elszakadt. S mint vihar előtti csend után, az éles villámcsapás, a szív megtörő zaja úgy söpört végig mindenen a féktelenség, őrjöngés szava. Egy mozdulat csupán, és hány vergődő lélek keringett felettük, nem találva békét vagy sírhelyet, hol megpihenhet.

Ezernyi test összeroppant a tettek súlya alatt, ezernyi szem könnyel siratta a halottakat. Hitvesztett imák, leomlott templomok, elhagyott, kopár romok. Rom volt a lélek is, mely nemesebb, nagyobb érdeket nem látott önnön jóléténél.

Ó, te hajnal, csak halálra nézhetsz, vérvörös ruhád illik e látképhez. Ne kelj föl nap, ne lásd mit az éj oly bölcsen eltakart!

Pokol démonjai, lidércek feljöttetek hát, hagy élvezzétek az elmúlás e látványos művét, holt szobrát, melyet percnyi intésként állított az élők elé. Kegyetlen, emlékezetes leckét adott.

Nevess csak! Vérben forgó szemed futtasd végig e tájon, ha kedved tartja táncolj, énekelj: gyászmisének épp jó lesz a bolygó lelkeknek. Ürítsd rájuk a pohárt, hisz maholnap nem lesz ki a misebort felszentelje, szent lélek nem lesz ki utadba áll. Menj hát és tombolj, szabad szélként vidd hírül dögszaguk a világba! Száguldj, s meg se állj, még a világ peremén égbe nem kiáltottad mindazt, mit innen elloptak! Tépd fel a sebeket, nyisd ki a szemeket, engedd szét a lelkeket! Zengjen a néma sikoly, hallgasson a robaj!

Őrjöngj Világ! Egy kupát én is ürítek reád, hisz nem lesz más ki érted igyon áldomást!

Nézz szembe a végzeteddel

Néhány napja kaptam a barátnőmtől, egy könyvet a születésnapomra. Valami jóskönyvszerűség. Én nem vagyok oda az ilyenekért, de mosolyogva köszöntem meg, és felraktam a könyvespolcra. Biztos helyen van. Biztos, hogy többet eszembe sem fog jutni. Aznap este nem is foglalkoztam vele, teljesen elfelejtettem, hogy odaraktam. Sokáig beszélgettünk a barátaimmal, és nem nagyon akartak magamra hagyni. Végül mikor kezdtem magamat fáradtnak érezni, elkezdtem kitessékelni őket az ajtón. Minden normálisan alakult, a barátaim hajnalban elmentek, én hullafáradtan lerogytam a kanapéra, hogy végre levegőhöz jussak. Ahogy hátradőltem a kanapén a bőr, ismerősen recsegett a súlyom alatt. Mindenem nehéz volt és kimerült, a szememet is nehezen tudtam nyitva tartani. Lehunytam a szememet, és a bal kezemet párnaként a fejem alá raktam. Talán öt percet fekhettem, mikor a lépcső felől recsegés hallatszott.

Felültem a kanapén, de semmi okát nem láttam annak, hogy egyebet is kellene tennem az ügyben. A lépcsőn nem volt senki, és semmi. Nagyot sóhajtva visszadőltem a kanapéra, és újabb öt percre lehunytam a szemem. Mintha el is szundítottam volna, és talán álmodtam is, de nem emlékeztem, hogy mit. Ahogy letelt az öt perc, újra recsegni kezdett a lépcső. Azt hittem nem tessékeltem ki valakit, aki most szórakozni akar velem. Tehát újra felültem a kanapén, és odafordultam a lépcsőhöz. Elsőre nem tűnt föl semmi, de ahogy visszadőltem volna, valamin megakadt a szemem. Gyorsan fölegyenesedtem, és észrevettem, hogy a barátnőmtől kapott könyv az ötödik lépcsőfokon áll, kinyitva. Körbenéztem a szobában, hátha látok valamit, hogy ki szórakozik. Egyedül voltam, ahogy az lenni szokott.

Odasétáltam a könyvhöz, és anélkül, hogy hozzáértem volna, megnéztem, hol van nyitva: „Kárhozatra ítéltek.” Ha-ha, valaki itt hagyta a könyvet a lépcsőn. Nagyon humoros, komolyan.

Visszaindultam a kanapéhoz, mikor eszembe jutott, hogy mikor először nyikorgott a lépcső, nem volt ott a könyv. Biztos csak nem vettem észre, nyugtattam meg magam. Valami mégis szöget ütött a fejemben. Visszamentem a könyvhöz, és újra megnéztem az oldalt. Alcím: „Démon által megszállottak.”

Kíváncsiságból leültem a lépcsőre, és beleolvastam a fejezetbe. Azt írták, hogy a Démon olyanokat száll meg, akik nincsenek valamilyen hit által védve, illetve nincsenek a közelükben védett emberek. Különösen szeretik a magányos, sikeres embereket. A legenda szerint a könyvet nem véletlenül kapja az ember. Ha barát adja, akkor valami tudat alatti jelzés miatt választja. Érzi, hogy az illetőnek komoly baja eshet. Többször jegyeztek fel olyan eseteket, mikor a könyv, a megfelelő oldalon kinyílva, a lehetséges áldozatokon próbált segíteni.

Persze egy szót sem hittem el abból, hogy egy könyv kinyitja magát, és ezzel meg fog menteni egy démontól. Becsuktam a könyvet, és felmentem a szobámba. Letettem az éjjeli szekrényre, és elmentem zuhanyozni. Vagy egy órán át csak álltam a zuhanyban, és üres fejjel bámultam magam elé. Alig tudtam visszarángatni magam a józanságba. Még mindig kába fejjel léptem ki a zuhanyból. Megszokásból egy kis kéztörlővel letöröltem a tükörről a párát. Ám az első mozdulatnál megtorpantam. A tükörben megpillantottam magamat, amint egy félig már oszlott férfi áll a hátam mögött, kezét az én kezemen tartva, amivel a kéztörlőt fogtam. Fekete kabátjának csuklyája a fejére húzva, de így is jól láthattam az arcát, amin helyenként már csak puszta csont volt. Majdnem a fél arca hiányzott, kezéről lecsúszott a kabát ujja, így azon is jól látszottak a lógó bőrcafatok, és a csontja. A kezemen éreztem jéghideg érintését, amint hozzáért a bőrömhöz. Mintha valami enyhe kis szellő járt volna a szobában, lebegtette a kabát foszlányait. A bőre fehér volt, jól látszottak a kék erek. Ajkai élettelen lilák voltak. Pár pillanatig ledermedve néztem, majd mikor felocsúdtam, nagyot lendítve a karomon, hátra csaptam, és azzal a lendülettel fordultam meg. Mire épp szembekerültünk volna egymással, ő eltűnt.

Levegő után kapkodva tértem vissza a szobámba, ahol a könyv újra kinyitva feküdt az ágyamon. Ezúttal nem a fejezet elején, hanem kicsit hátrébb volt kinyitva. Leültem az ágyra, és vadul dobogó szívvel kezdtem el olvasni. Azt írta, hogy a démon általi megszállás első jele , hogy az illető valamilyen tükörben látja meg a démont. Általában normális emberi alakot vesznek föl, de előfordul, hogy egy ismerős, vagy rokon alakjában jelenik meg.

Kicsit megnyugodtam, mert amit én láttam, nem tartozott egyik kategóriába sem. Nem nevezném normális embernek, aki már oszlásnak indult, és tudtommal se ismerősöm, se rokonom nincs, aki ilyen állapotban lenne. Ettől a hírtől megnyugodva, lekapcsoltam a villanyt, és minden erőmmel azon voltam, hogy el tudjak aludni. Álmomban valamilyen házban voltam, és kerestem valamit. Mikor ki akartam lépni a házból, újra ott állt előttem a lépcsőn. Ijedtemben iszonyút sikítva ültem fel az ágyon, és remegve bámultam a szemben lévő állótükörben magamat. Ezúttal szerencsére senki más nem volt a tükörben, akinek nem kellett volna ott lennie. Az ölemben ott volt a könyv, egy másik oldalon kinyitva. Eszerint a következő jel az, ha valaki álmában látja a démont.

Percekig ültem az ágyon, teljes nyugalomban. Mikor az órám, hajnali hármat mutatott, újra elfogott a rettegés. Éreztem a hátam mögül a hűvös, gyenge leheletet, ami felborzolta az idegeimet. Meredten bámultam saját magamat a tükörben, ahogy ülök az ágyon könnyező szemekkel, és reszkető végtagokkal. A suttogás nem szűnt meg, így kikelve magamból, hátravágtam a párnámat, és felugrottam az ágyból. Az ablakpárkánynak támaszkodtam, és néztem az ágyamat. A rettegés teljesen elvette a józan eszemet, zokogtam, a pólómat gyűrtem és hitetlenkedtem, hogy nem lehet, ilyen nem történhet velem.

Mikor végre le tudtam venni a szemem az ágyról, újra a tükörre pillantottam, majd pár rövid másodpercre lehunytam a szemem. Mikor újra kinyitottam megint előttem állt, teljes életnagyságban, alig egy lépésre tőlem. Kezében tartva a kinyitott könyvet, melynek bal oldali lapjának közepére csupán ez volt írva:

„A harmadik jel, ha magad előtt látod…”

A szemtanú

Halloween éjszakáján elmentem sétálni, ahogy szoktam, hogy megnézzem, abban az évben milyen jelmezeket alkottak. Általában két-három órát töltötte céltalan sétálással a város utcáin.

Már vagy öt éve, hogy ideköltöztem és elvállaltam egy könyvtárosi állást. Nem sok ismerősöm volt a környéken, és ilyenkor még az a kevés is mindig elment a családjával valahova, így teljesen egyedül maradtam. Amúgy sem vagyok egy társasági lény, mindig is csöndes típus voltam. Nem sok vizet zavartam, így mások is békén hagytak. Nem csoda hát, hogy mióta elköltöztem a szüleimtől, nem sok időt töltöttem emberek között.

Az az este sem tűnt másnak, mint a többi. Békés sétámat, csak kevesen zavarták meg, cukorkát követelve. Erre az esetre felkészülve, hoztam magammal egy nagy csomag cukorkát, így megúszva a különböző ugratásokat. Ebben az évben is a klasszikus jelmezek hódítottak. Már épp indultam volna hazafelé, mikor megakadt a szemem egy alakon.

Egy fiatal lányon. Hosszú padlizsán szín ruhát viselt, gyönyörű velencei álarccal. Nagyon kitűnt a tömegből. Az utca végén álló lámpa alatt állt, és figyelt engem. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, aztán mintha hívogatna, lendületes léptekkel átvágott az utcán, és eltűnt a ház mögött. Nem volt ismerős az alakja, így kíváncsi lettem, ki lehet az.

Utána mentem, de mindig csak messziről láttam. Nem is figyeltem merre vezet, csak akkor néztem föl, mikor a temető ódon vaskapuja alatt állt meg. A temető nagyon régi volt, vaskerítésén futónövények kiszáradt szárai tekergőztek, néhol egy-egy rózsabokor lógatta elhervadt virágait. A hold tisztán megvilágította a temetőt, ami elszigetelten árválkodott a város ellenkező szélén, mint ahol laktam.

A lány megtorpant, és hátrapillantott rám a kapuban. Egy férfi állt mellette, ugyanolyan padlizsán színű öltönyben, és álarcban. Meredten néztek rám, majd összepillantottak, és mindketten a temetőbe indultak. Bele sem gondolva, hogy mi lehet ott, elindultam utánuk, kanyarogva a sírok között. A temetőre már enyhe köd telepedett, a fák már lehullajtották leveleiket, így kopaszon meredeztek a sírok kőangyalai fölé.

A temető központjában egy hatalmas kripta állt. Előtte két sorban angyalok, és szentek szobrai sorakoztak, őrizvén a kriptához vezető utat. A fehér márvány már beszürkült az esőtől, és a természet viszontagságaitól. Szemeiket mintha könny áztatta volna, a harmat megcsillant az arcukon, kezeiket imára kulcsolták, és áldott szeretettel az arcukon nézték az úton haladókat.

A szememmel végigpásztáztam a kis kőút minden kockáját, melyet néhol már fű takart, és alaposan megkopott. Hatalmas kockaköves út volt, a végén ott térdeltek bekötött szemmel a város lakói közül páran, megkötött kézzel. A kriptához vezető öreg kőlépcső két oldalán oroszlánok álltak az ott nyugvók örök álmát őrizve. A lépcsőt, és az oroszlánokat is befutotta egy már elszáradt futónövény, ami mint egy háló vont be mindent. A lány ott állt a lépcső tetején hosszú lila ruhájában, legyezőt tartva maga előtt, szemeit egyenesen rám szegezve. A férfi is ott állt mellette, immár hosszú köpeny takarta ruháját, és egész alakját. Rajtunk kívül – úgy tűnt – kihalt a temető.

Én értetlenül álltam az út végén, földbegyökerezett lábbal, el-elhaló szívdobogással. Még fel sem fogtam igazán a helyzetet, mikor a lány ruhájának hosszan lelógó ujjából egy kis tőrt vette elő, melynek rövid, de annál díszesebb markolatán megcsillantak a drágakövek. A lány eltette a legyezőt, és feltartott tőrrel lement a lépcsőn, majd megállt az első áldozat mögött, és a másik kezével lerántotta a szeme elől a kendőt. A férfi ijedten nézett rám, mikor a lány kicsit megemelte az állát, és egy mozdulattal elvágta a torkát. A vér félkörívben spriccelt szét, befestve az út kőkockáit, és a füvet.

Szinte sokkot kaptam a látványtól, és megdermedve bámultam az eseményeket anélkül, hogy esélyem lett volna közbelépni. A férfi is odament egy tőrrel, és mindketten elvágták egy-egy nő nyakát. Róluk már nem vették le a kendőt. A vér szaga lassan kezdett elérni hozzám, és felkavarta a gyomromat. Az utolsónak maradt egy fiatal lány, aki sokat járt a könyvtárba, és állandóan krimiket olvasott. Az egyetlen volt, akinek a száját is bekötötték, de még így is megismertem gyönyörű, hullámos fekete hajáról. Az álarcos lány meg állt mellette, és egy pillanatig az arcomat fürkészte. Ruháján folyt a halottak vére, akik egyetlen kiáltás nélkül lépték át a túlvilág kapuját. A lány szeme elől is levette a kendőt, aki mikor meglátott kiáltani akart nekem, de a hangjából csak halk nyöszörgés jutott el hozzám. Szemei könnyel teltek meg, és reszketve erőlködött, hogy mozgásra bírjon. Esélytelenül próbált szólítani, valami megbabonázott, és minden belső erőlködésem ellenére nem voltam képes mozgásra bírni saját tagjaimat. Az álarcos páros megfogta a lány könyökeit, és elvágta az ereit. A lány feljajdult, a vágások nyomán kiserkent meleg, mélyvörös vére.

A férfi odament a kriptához, és szélesre tárta hatalmas kapuit. Az álarcos hölgy fölnyalábolta a vérző lányt, és felvonszolta a lépcsőn, majd bedobta a kriptában melynek kövén csattanva ért földet. Aztán megálltak a kripta kapujának egy-egy szárnyánál, és egy mozdulattal a vérző, és vergődő lányra zárták azt.

A kapuk tompa, mégis fülsüketítő döngése térített magamhoz, és ijedten néztem körbe, megbizonyosodva, hogy nem csak álmodtam, az egészet. A fejemben újra lejátszódott az egész jelenet, és értetlenül néztem a két vértől áztatott ruhájú álarcost. A lány vergődését, még a hatalmas kapukon keresztül is lehetett hallani. A férfi odasétált elém, és az arcom elé emelte a vérrel vörösre festett tőrt. Mélyen a szemembe nézett, és a hangját a fejemben hallottam. „Emlékezz!” Aztán a tőr élét egy határozott mozdulattal végighúzta a bal szememen, mellyel ezek után már semmit sem láttam. A fájdalomtól felordítottam, és lerogytam az út kőkockáira. A szememből ömlött a vér, és lüktetett a fájdalomtól. Mire azonban felnéztem már eltűnt az álarcos. De a temető bejárata felől hallottam, hogy közelednek az emberek, akik meghallották a kiáltásomat.

Mire megérkeztek, és kinyitották a kriptát, már a lány is meghalt, és így én lettem az egyetlen szemtanú.

Álmomban láttam

Kétségbeesetten kértem segítséget mindenkitől, akiről azt gondoltam, hogy tudna segíteni. Hetek óta rémálmaim voltak, ráadásul napközben is, ha lehunytam a szemem magam előtt láttam az éjszaka kísértő képeket. A munkámat sem tudtam rendesen végezni a kialvatlanságom miatt. Álmomból mindig sikítva ébredtem föl, és éjszakánként többször is előfordult, hogy vérfagyasztó sikollyal keltettem föl a vőlegényemet. Szegény próbált velem türelmes lenni, de két hét után föladta, és elköltözött egy barátjához, amíg nem rendeződnek a dolgok. Folyton orvoshoz jártam, terapeutához, meg ki tudja még hova. De hiába próbáltunk ki minden létező gyógymódot, a helyzet nem változott. Sokáig bíztattak azzal, hogy majd hozzászokom, de én nem tudtam megszokni az örökös rettegést.

Pár hónapja költöztünk össze végleg a vőlegényemmel, a házába. Én egy kis könyvesboltot vezettem, ő egy ügyvédi irodának dolgozott. Terveztük az esküvőt, összejártunk a barátainkkal, dolgoztunk, éltük az életünket.

Minden akkor változott meg, mikor a könyvesboltba bejött egy fiatal pár. Nem volt rajtuk kívülről semmi feltűnő, csak a viselkedésük volt különös. Mintha féltek volna, hogy összetalálkoznak valakivel. Megtorpantak egy pillanatra az ajtóban, és körülnéztek, hogy ki van a boltban. Aztán elindultak az egyik sor felé, és néhány percre eltűntek a szemem elől. A pultból nem lehet minden sorba belátni. Hamarosan előkerültek, egy pillanat alatt ott termettek a pult előtt, és meredten néztek rám. A meglepetéstől hátrahőköltem, de aztán ismét megpróbáltam kedvesen mosolyogni. A lány megfogta a kezem, és elgondolkodva nézte. Aztán fel sem pillantva kezdett beszélni.

-         Hamarosan meglátogatja magát, egy kallódó lélek. Éjszaka, az álmain keresztül fog kapcsolatba lépni önnel. – mondta határozottan.

-         És… mégis mit kellene tennem? Elkerülhetem, valahogy? – kérdeztem kissé remegő hangon.

-         Ezt nem lehet elkerülni. – vágta rá. – Talán már ma éjjel eljön önhöz. Meg kell fejtenie, hogy mit akar. Ha megfejti segíthet neki, és akkor megnyugszik a lélek, és szűnni fognak az álmok.

Csupán ennyit mondott, majd mindketten kisétáltak az üzletből. Körülnézve vettem csak észre, hogy a boltban, épp nem volt senki más. Teljesen letaglózott, amit mondott. Este mikor hazaértem, a vőlegényem rákérdezett, hogy mitől vagyok ennyire izgatott, de nem mondtam el neki, hogy mi történt a boltban. Ő nem hisz a kísértetekben, és nem akartam ilyesmivel idegesíteni.

Az esténk nyugodtan telt, ám mikor lefeküdtünk, és lehunytam a szemem azonnal láttam magam előtt a lányt. Fiatal volt, talán húsz éves lehetett. Kék fűzős felsőt viselt fekete szoknyával, és egy macskaálarccal. Igazi velencei álarc volt, azonnal megismertem, mert nekem is ugyan olyan van. Hosszú, hullámos, barna haja volt, a kezén fekete ujjatlan csipke kesztyűt viselt Ami azonban igazán megfogott benne, az a tekintete volt. Határozott, játékos és sokat sejtető. Egyáltalán nem tűnt rémültnek, vagy kétségbeesettnek. Valamilyen erdőszerű helyen álltunk, a talpunk alatt recsegett az avar, sűrűn nőttek a kisebb nagyobb fák, enyhe köd lengett körül mindent, a hold szinte vakítóan világított az égen.

Pár pillanatig csak nézett engem, majd elfutott a fák közé. Utána mentem, és mellette futottam, volt köztünk néhány fa. Hiába futottam mellette, folyton hátranézett. Keresztül futottunk az erdőn, majd egy kis tisztásra érkeztünk. Kör alakú teret hagytak szabadon a fák, a végében egy kőtrónnal. A trón egy dobogón állt, amely szintén kőből készült, bár kissé megkopott, és mohásodott már. A dobogó körül több lány is ült, hasonló gyönyörű ruhában. Szemükön elfolyt a fekete festék, kis csíkokat hagyva az arcukon. Bőrük fehér volt, akár az alabástrom, szemfogaik hosszúak, mint a vámpíroknak. Olyan érzésem volt, hogy azok is voltak.

A lány felment a lépcsőn, és a trón előtt megállva nézett vissza rám. A trón éppen olyan öregnek, kopottnak és csúszósnak tűnt, mint a dobogó lépcsője. Egész volta, valamilyen sötét varázserőt sugallott. A trón tetején kereszt volt kifaragva, amit befutott valamilyen immár kiszáradt növény. A trónon ült egy férfi, hasonló kinézettel, mint a dobogó lépcsőjén ülő nők. Fodros inge tépázott volt, néhol vérfoltokkal tarkítva. Körmei hosszúra nőttek, fekete, csapzott haja kibontva hullott széles vállaira. Hosszú vörös nadrágot, és fekete magas szárú csizmát viselt. Tekintete átható volt, és ádáz. A trón két oldalán, újabb két nő állt, fekete köpenyben, és fűzős ruhában, nyakukban pentagrammos nyaklánccal. Egyikük kék, a másik vörös ruhát viselt. A férfi pár másodpercig engem figyelt, majd még mindig engem nézve felállt, mire a lány, és az összes nő feléje fordult. A férfi végig az arcomat fürkészve ment oda a lányhoz, és a nyakához hajolva beleharapott. A lány némán tűrte mindezt. Mikor minden vérét kiszívta, és a lány összerogyott a dobogón, a boszorkányok odamentek, és levették róla az álarcot, ám az arcát így sem láthattam, mert a fejét elfordították felőlem. Az álarcon átkötötték a kék ruhás nyakláncát, és a lány nyakából még épp csak csordogáló vérrel rajzoltak egy pentagrammot az álarc hátuljára.

A lány teste hirtelen lángra kapott, és szép lassan hamuvá égett. A férfi még ekkor sem vette le rólam a szemét, és mikor a lány testén végleg kihunyt a tűz, átlépve rajta hozzám sétált, és a kezembe adta az álarcot, úgy, hogy a rajta lógó medál a tenyeremben legyen. Aztán hátralépett, és ahogy utána néztem, a medál felforrósodott, és a pentagramm beleégett a tenyeremben. Ellöktem magamtól az álarcot, és lenéztem a kezemre, melyben lüktetett a fájdalom.

Ez volt az a pont, ahol sikítva ültem fel az ágyban, a frászt hozva a környezetemre. Sokáig nem értettem, hogy mit kellene tennem, aztán egy hete eszembe jutott, hogy ha megkeresném az álarcomat, talán rájöhetek, mit kell tennem. Ám hiába kutattam át a házunkat, még a szüleimhez is elutaztam, de ott sem találtam. Így feladtam minden reményt, és az álom sem adott több információt, de egyre erősebben éreztem minden ott történt eseményt. A medál minden alkalommal egyre forróbb lett, a lány égő testének, és kioltott vérének szagát pedig már nem tudtam elfelejteni.

Egyre kevésbé bírtam ki a nappalokat, az éjszakákról nem is beszélve. Aztán egy nap, újra bejött a boltba a páros. De most szó nélkül karon ragadtak, és berángattak a sorok közé.

-         Láttam az álmot. Többször is. De nem tudom, hogy mit kell tennem. – mondtam majdnem zokogva a lánynak.

-         Azért jöttünk, hogy segítsünk. – hadarta idegesen.

A fiú közben azt figyelte, hogy nem jön-e valaki arra. Őt sosem hallottam szólni, még a lányhoz sem beszélt. A lány idegesen kutatott a táskájában, majd kivette az álarcot és a rajta átkötött nyakláncot. Majdnem elsírtam magam örömömben, mikor megpillantottam, de mielőtt megköszönhettem volna, a lány a kezembe nyomta, és mélyen a szemembe nézve beszélt hozzám.

-         Az álarcot, és a láncot, el kell égetnie. Ma este, ha lefekszik, úgy aludjon el, hogy a kezében vannak. Így mikor átjut az álomba, ott lesznek magánál. Az égő alakra kell dobnia őket. Bármi is van még az álomban, ha nem torpan meg, nem fogják bántani. – hadarta.

Végül egy nyomatékosító pillantást vetett rám, és ott hagytak az üzletben. Elrejtettem a táskámba az álarcot, és alig vártam, hogy végre este legyen.

Valahogy túléltem a nap hátralevő részét, és este mindent úgy tettem, ahogy a lány mondta. Mikor végre elaludtam, már a tisztáson álltam, és a lány teste már égett a dobogón. Nagyot nyelve megszorítottam a kezemben lévő álarcot, és hallottam, hogy a lánc csörög rajta. Remegő, de határozott léptekkel elindultam a dobogó felé, de egyik nő sem akart megállítani. A lány túloldalán ott állt a férfi, és meredten nézett rám. Végül mikor a lány teste mellé értem, találkozott a tekintetünk, és úgy éreztem, hogy nem tudok mozdulni. A férfi már mozdult, hogy elkapjon, de az utolsó pillanatban észhez tértem, és bedobtam a tűzbe az álarcot. A férfi megkerülte a tüzet, majd átérve a túloldalára, épp előttem torpant meg. Hevesen dobogó szívvel figyeltem, ahogy lehajol és kiveszi a tűzből a nyakláncot. Majd megfogta a kezemet, és egy határozott mozdulattal a tenyeremhez nyomta a forró medált. Felordítottam, ahogy az immár tízszeres fájdalom végigszáguldott a testemen. Elhúztam a kezem, és megnézve láttam, ahogy az olvadt fém a bőrömbe égett, majd teljesen eltűnt.

Mire felpillantottam volna, már a saját ágyamban ébredtem. A fájdalom nem szűnt, így megnéztem a kezemet. Az előző estékkel ellentétben, most ott maradt a medál nyoma a kezemben. Az ölemben ott hevert az álarc, bár a medál helyén egy kis cetli volt, melyre csak ennyit írtak:

„Köszönöm”

Véresen, vagy jól átsütve?

A moziban éppen véget ért az esti horrorfilm vetítése, a nézők hazafelé igyekeztek Közöttük egy elég zajos társaság is: három lány, és három fiú. Alig tudtak megállni a lábukon, mintha részegek lettek volna, egymásnak dőlve hangosan kiáltozva tántorogtak ki a moziból. Sokan rosszalló pillantással kísérték őket, de ez nekik fel sem tűnt. Vihogtak, akár a hiénák, ízetlen tréfákat sütöttek el a járókelők kárára. Végigmentek a sugárúton, bekanyarodtak egy sikátorba, felmásztak egy elhagyatott ház tűzlétráján, és beugrottak egy ablakon. Egy poros, ódivatú bútorokkal berendezett szobába jutottak, ahol úgy tűnt, nem először jártak.

Két pár levetette magát egy-egy kanapéra, a harmadik a falak mellett található hatalmas párnákon helyezkedett el. A párnán ülő fiú a mellette álló kis szekrényből elővett négy zacskót, és szétosztotta a kanapékon ülők között. A tasakokban tabletták voltak, amit mindannyian be is vettek. Pár perc múlva, mikor a tabletták hatásai látszani kezdtek, a párnán ülő lány felállt, a falhoz támaszkodott, és a többiekhez fordult.

• Tetszett a film? – kérdezte.

Rövid, kába gondolkozás után, a tőle távolabb ülő fiú lassan forgó nyelvvel válaszolt.

• Persze, hogy tetszett! Jó kis darabolós film volt.
• Kipróbálnátok élőben is?

A fiú, és barátnője összenézett, és beleegyezően bólogatott. A lány a falnál ülő fiúra nézett, aki felkelt, az ajtó elé húzta a párnát, és újra leült. A lány visszafordult, és elgondolkodó pillantást vetett a párocskára. Hangjában rémítő nyugalommal kérte a háta mögötti kanapén ülőket, hogy forduljanak el; ők nevetve rátámaszkodtak a kanapé háttámlájára, szemben az ajtóban ülő fiúval.

Ekkor lány közben elővett a táskájából egy hangtompítós pisztolyt, és fejbe lőtte az előtte ülőket. Az apró pukkanásokra másik pár visszafordult. A drog nehézkessé tette érzékelésüket, azt hitték csupán bábúkat látnak.

Egy pillanatra sem merült föl bennük a gyanú, hogy veszélyben vannak.

A lány késsel a kezében, a halottak fölé hajolt, és gyakorlott mozdulatokkal elválasztotta a fejüket a testüktől. A másik pár még akkor is vihogva nézte az eseményeket, amikor lány vértől áztatott pólójában fordult feléjük. A fiú az ajtó előtt felállt, és a lányra nevetett.

• Jól áll neked ez a szín.

A lány ördögi mosollyal az arcán, felemelte a levágott fejeket. A kanapén ülő srác vihogva szólt oda neki.

• Le a kalappal gyerekek, tényleg nagyon élethűek. Ha nem tudnám, hogy ott vannak a kanapé mögött, halálra rémülve sikoltoznék. Nem tudom, honnan szedtétek a babákat, de óriásiak.

A lány ránézett és titokzatos hangon kérdezte.

• Élethűek? Az nem kifejezés.

Odadobta nekik a két fejet. A fiú és a lány egy pillanatig értetlenül nézték a fejeket, majd sikítva dobták el maguktól. Levegő után kapkodva bámulták a kezüket, amin lassan folyt végig a még meleg vér. Felpattantak a kanapéról, és az ajtóhoz rohantak. A fiú széttárta a karjait, és barátságos hangon kérdezte.

• Hova siettek? Most jön a legjobb rész!

Hátrafordultak, hogy az ablak felé meneküljenek, de a lány épp köztük, és az ablak között állt, bal kezében a vértől csöpögő késsel. Egymásnak támaszkodva, reszketve álltak két tűz között, várva, hogy mikor, és melyik irányból csap le rájuk a halál. A fejüket forgatva, ájuláshoz közeli állapotban röppent a tekintetük a lány kegyetlen mosolyáról a fiú teljesen nyugodt arcára.

• Hogyan szeretitek?- kérdezte a lány magára vonva a halálra rémült pár figyelmét.
• Véresen - felemelte a bal kezében a véres kést. - , vagy jól átsütve?

Megmutatta a jobb kezében a pisztolyt. Sikítva kapaszkodtak egymásba, azzal a tudattal, hogy nincs semmi esélyük. Meredten nézték a lányt, aki eszelős, velőtrázó nevetésben tört ki, és a fegyver teljes tárát a sikítozó párosba eresztette. A két test, a ropogás ritmusára rángatózott, és amikor kifogyott a tár, ernyedten dőltek a falnak és egymásnak. Kisvártatva a fiú két poharat vett elő, és a két testből vérrel töltötte meg őket. Majd odasétált a lányhoz, és átadta neki az egyik poharat. Elégedett mosollyal jegyezte meg.

• Imádom a horrorfilmeket.

Koccintottak, aztán mindketten nagyot kortyoltak a poharukból, és utána egy pillanat alatt eltűntek, mintha soha ott sem lettek volna. A poharak egy pillanatig még ott lebegtek a levegőben, aztán a földre estek, ahol apró csillogó üvegdarabokra törtek, újabb hatalmas vérfoltot hagyva a padlón.

Irodalmi vérvonal

Helyszín: egy álmos kisváros közösségi házának konferenciaterme. Időpont: szerda este fél kilenc Tíz kiváló fiatal költő, illetve író jött itt össze minden szerdán és szombaton, mint a helyi irodalmi klub tagjai, egyben az irodalmi folyóirat szerkesztősége. Bár komoly elismerést egyikük sem szerzett még, a kisváros lakói mindig büszkén emlegették őket. Tíz fiatal egyetemista fiú, akik lassan három éve találkoztak itt hetente kétszer.

Újítással álltak elő, az irodalmi folyóirattal. Kéthavonta kerestek egy témát, híres szerzőt, vagy műfajt, és ezzel kapcsolatban jelentettek meg műveket. Ezen a héten, rémtörténetekkel töltötték meg a lapot.

Egy ilyen kisvárosba jól illettek a kíséretet históriák, vámpír - történetek, és társaik. Az olvasóknak nagyon tetszettek a kiadványok, és már a szomszédos településekről is voltak állandó olvasók. Egyszóval sikeres volt a lap.

A mai este különlegesnek számított, hiszen új nyomdagépet tudtak venni, és már rég várták, hogy megérkezzen. Most, hogy kinyitották a dobozt, ámulattal álltak az új gép fölött, és azonnal elő is szedték az egyik utolsó számot. A gép csodásan működött, igaz kissé hangos volt, de itt nem volt a közvetlen szomszédban lakóház, így senkit sem zavart, ahogy a tinta különös szaga sem. Az ilyen „irodalom őrültek” (ahogyan magukat nevezték) inkább szeretik a tinta illatát, minthogy undorodnának tőle.

Most, hogy kipróbálták a gépet, a legfiatalabb fiú egy papírt vett elő a táskájából, és kissé szégyenlősen nyújtotta oda a „főszerkesztőnek”. A fiú megnézte az írást, és már rohant is a fénymásolóhoz. Nyolc példányt készített, és szétosztotta a többiek között. Majd odament a másik fiúhoz, és dicsérően megveregette a vállát. Ő pedig büszke mosollyal várta a többiek véleményét. Mind elolvassák a művet, többször is, és lelkesen összemosolyogtak. Külön-külön megdicsérték a fiút, és máris az új számot kezdték összeállítani.

Néhány perc múlva, hangosan végigrobogott valaki a folyosón, és lélekszakadva rontott be az ajtón. A társaság ikerpárjának nővére levegő után kapkodva próbálta kirángatni őket az épületből, de a fiúk magyarázat nélkül nem mentek sehová. A lány kétségbeesetten próbálta összeszedni a gondolatait, értelmes mondatokba rendezni, és közölni, de csak az lüktetett a fejében, hogy el kell menekülniük. A fiúk értetlenül álltak, nem tudták hova tenni a lány zavarodott mondatait. A lány az egyik testvérét az ajtó felé rángatta, de amikor felnézett, iszonytató sikoly közben maga mögé rántotta a testvérét. Egy fekete köpenyes alak lépett be az ajtón, egy katanával, a szamurájok legendás kardjával kezében. Az arcát a csuklya fedte, ezért vonásait nem lehetett látni. A társaság minden tagja leblokkolt egy pillanatra, és csak nézték az idegent. A lány záporozó könnyekkel, és lassan hátrálva kérlelte az idegent, a sírástól szinte érthetetlen hangon. Az csuklyás alak végigmérte a jelenlévőket, majd újra a lányra szegezte tekintetét. Lassú, de határozott léptekkel közelített hozzá, majd egy hirtelen mozdulattal levágta a fejét. A vér beterítette a falakat, bútorokat, a gyilkosra is jutott bőven, akit ez láthatólag egyáltalán nem zavart. A szerkesztők döbbenten nézték, ahogy a fejnélküli test a földre rogyott

Kitört a fejetlenség. Egymáson taposva próbáltak menekülni, de csak egyetlen kijárat volt, amit a gyilkos elállt. Megpróbálták kikerülni, de mind a vesztükbe rohantak. Csak a legfiatalabb próbálkozott az ablakkal, de nem tudta kinyitni. Mire megfordult, már mindenki vérbe fagyva, tehetetlenül feküdt a földön.

A fiú látta, hogy semmi esélye, és térdre esve zokogni kezdett. A gyilkos megállt előtte, és egy percig várt. Mintha elgondolkodott volna valamin. Aztán a fiú nyakához emelte a katana pengéjét, és lassan végighúzta rajta. A félelemtől sokkot kapott ifjú író már sikoltani sem volt képes. Nem halt meg azonnal, még érezte, mikor a gyilkos a vérébe mártotta az ujját, és valamit írt a falra, ezután a csuklyás alakfelemelt egy lapot a földről és irománya fölé helyezte.

A fiú követte a szemével, ahogy a gyilkos az ajtóhoz sétált.

A reggel érkező rendőröket a falon egy fénymásolt vers fogadta:

„Ezüstben úszik a kard,

Véded mit ő is akart.

Szemedben úsznak könnyek,

Titkaid most kiderülnek.

Utolsót dobban a szív,

Álmod most messze repít.”

  

„Arcodon folynak a könnyek,

Házadba árulók jönnek,

Kezükben villan a kard,

Véded mit ő is akart.

Szívedben utolsó szó,

Szent célért halni a jó!”

  

„Illan az élet, reszket a lég.

Sebzett szívvel futni nehéz.

Árva a hajnal, árva az ég,

Áruló kardja messze elér.

Tudja a hajnal, esküt szegtél,

Mindennek súlya egy heggyel felér.”

„Villan a penge,

Messze üzenve.

Villan a kard,

Kell, hogy akard.

Illan az élet,

Messze nem érhetsz…”

Teliholdas éjszaka

A kertváros békés házainak egyikében öt kislány éppen pizsamapartit tartott. Szüleik nem voltak a házban, csak egyik lány nővére vigyázott rájuk. Ő is csak néha nézett rájuk, hiszen a lányok mindig jól viselkedtek. Kitti a nővérétől kapott hálóingében járkált föl-alá a szobájában, és rémtörténeteket mesélt barátnőinek. A lányok nagyokat sikítottak egy-egy félelmetesebb jelenetnél. Nem mintha félnének, inkább csak a hangulat kedvéért. Összehúzták a függönyöket, és gyertyákat gyújtottak.

Kitti ma nagyon elemében volt. Napokig dolgozott a történetein, és a barátnői nagyon élvezték az előadást. A végére érve Kitti nővére nyitott be, és a lányok egy hatalmas kiáltással díjazták. A lány ijedten tántorodott hátra, majd nevetve lépett be az ajtón. A négy vendég a fal mellett az ágyon ült, Kitti pedig a szoba közepén állt a párnák között. A lány átvágott a szobán, az ablakhoz.

• Kicsit fülledt itt a levegő, nyissuk ki az ablakot – mondta. - Tudtátok, hogy telihold van?

Erre mindenki az ablakhoz rohant. A lány kinyitotta az ablakot, és mind megcsodálták a teliholdat a felhőtlen égbolt bársonyán. Gyönyörű, kora nyári éjszaka volt. Az ablaknál álltak, csak Kitti tántorodott hátra a hold látványától. Meredten bámult ki az ablakon, mintha félne valamitől. Szinte sokkot kapott attól, amit látott. Nővére elment mellette, de semmit sem vett észre rajta. Az ajtóból csak annyit mondott, hogy ne maradjanak fenn reggelig. Azzal kiment, és becsukta az ajtót.

A lányok percekig nem vettek észre semmit. Aztán az egyikük odament Kittihez, de hiába beszélt hozzá, ő nem reagált. Hirtelen maga felé fordította az arcát, és találkozott üres tekintetével. A szemei vörösen izzottak, mintha vérre szomjazna, az arca teljesen kifejezéstelen maradt. A lány elengedte a vállát, és elhátrált tőle. Reszkető hangon szólt oda a többieknek, akik megfordultak, és értetlenül nézték Kittit. Az egyik lány, Amy, akinek sötétvörös haja volt odaszólt neki, mire ő odafordult. A lányok jeges rémülettel fogadták a különös látványt. Barátnőjük tekintete lassan megtelt vérszomjjal, dühvel és ádázsággal. Felhúzta az ajkát, és kivillantak hófehér, hegyes fogai, amelyek csak arra vártak, hogy belemélyedjenek valaki húsába. Kitti halk morgást hallatott, a lányok pedig dermedten figyelték, ahogy megfeszülnek az izmai, és előrehajol, mintha készülne rájuk vetni magát.

Az utolsó pillanatban az ágyon fekvő barátnőjére ugrott, és a fogait a karjába vájta. A többiek hangtalanul nézték az eseményeket. Még most is reménykedtek, hogy ez csak valami tréfa. Ám amikor Kitti megint felemelte fejét, szájából erőtlenül lógott ki barátnője leszakított karja. A szerencsétlen lány a fájdalomtól olyan gyorsan elájult, hogy sikoltani sem volt ideje. Kitti letette a kart, és lenyalta kezéről áldozata vérét. A lányok csak most ocsúdtak fel, vérfagyasztót sikítva. Kitti nővére az alsó szinten, jót nevetett húga sikerén. Közben az emeleten Kitti a lányok közé vetette magát, és ütötte, harapta őket. Az egyik lány fejét az asztal sarkához vágta, ahol apró darabokra tört a kislány koponyája, vér fröccsent szerteszét. A másikat elkapta, egyetlen mozdulattal eltörte a nyakát. A szerencsétlen ernyedten terült el a padlón, kimeredt immár élettelen szemekkel. Az utolsó barátnőjét a sarokba szorította, és egy ideig csak állt vele szemben. A nyakán kidagadtak az erek, mindene vértől volt mocskos. A lány hiába kérlelte, rávetette magát, és karmaival az arcába mart.

Kitti a szoba közepére ment, és körbefordulva megcsodálta barátnői holttesteit. Majd kinézett az ablakon a holdra. Zihálva bámult ki az ablakon, mikor nővére gyanakodva benyitott a szobába. A küszöbnél azonban nem jutott tovább, megtorpant és levegő után kapkodott a szörnyű látványtól. A négy lány holtteste szanaszét hevert a szobában, vér folyt a falakról, és még ott függött a levegőben az áldozatok utolsó sikolyának vérfagyasztó visszhangja.

Kitti a nővérére emelte a tekintetét, aki óvatosan közelített felé. Magához akarta ölelni, de mielőtt hozzáérhetett volna, a lány a torkának ugrott, és egy mozdulattal letépte nővére fejét. A holttestet ellökve magától leült a szoba közepén, kezét összekulcsolta felhúzott térdein. Így várta a holdfényben, ki lesz a következő, aki belép az ajtón a vesztébe rohanva.

A fejsze

A nagyváros fényeinek kereszttüzében egy hatalmas irodaház állt, melynek legfelső szintjén, egy ingatlanvállalat igazgatójának irodája árválkodott üresen az éjszakában. Az elsötétült, szinte kísérteties épületben egyetlen idegen zaj kélt. Finom, szinte alig hallható puha cipőtalpak koppanásai, ahogy végigosonnak az épületen a liftig, majd föl a legfelső szintre.

Az iroda ajtajában megtorpan, csörren a kulcs, zörren a zár, és már bent is van. A villanyok lekapcsolva, senki se lát be. Tökéletes. A gyér fényben kirajzolódik a lány alakja, táskával az oldalán. Rápillant az órára. 6:30. Csak fél órája van. Sietnie kell, ha végezni akar.

Az egyik faltól az ajtó elé húz egy széket. A táskából elővesz egy kézifúrót, majd feláll a székre, és 2 kis lyukat fúr az álmennyezet kazettájába. Leporolja magáról a ráhullott port, majd a lyukba teker egy 2 kis kampót. A kezén természetesen kesztyű van, hogy ne hagyjon ujjlenyomatokat. Ráteker a kampóra egy vékony zsinórt, aztán lemászik a székről. Ráerősít a zsinórra egy fejszét: a penge alatt, majd még egyszer a nyelénél. Végül a zsinór másik végét a kilincsre kötözi. Kész a mű.

Az első kampó épphogy megtartja a fejszét, így mikor az ajtót kinyitják, a fejsze éle pontosan az áldozat koponyájába fúródik. Újra az órára néz, 6:50. Helyére teszi a széket, és finoman becsukva maga mögött az ajtót, kimegy. Egy néma pillanatra megáll az ajtóban, a kilincsel a kezében. Minden kész. Nincs visszaút. Pár perc, és mindennek vége lesz. Újra erőre kap, és megindul a női vécéhez. Bemegy egy fülkébe, és öltözni kezd. Még utoljára felölti a jól ismert, kedves titkárnő szerepét. Utoljára rámosolyog arra a dögre. Beteszi a ruháját a szekrényébe, és kimegy a lift elé. 6:58 - valaki a földszintre hívja a liftet.

- Két perc múlva nagy meglepetésben lesz részed - szinte már látja maga előtt, ahogy a férfi kinyitja az ajtót, és a fejsze széthasítja a koponyáját. Ő pedig elégedett mosollyal nézi, ahogy összeesik, majd játssza tovább a szerepét, és iszonyút sikít, de amíg valaki nem érkezik, elégedetten szemléli saját művét.

A lift megáll az emeleten, és kinyílik az ajtó. Egyetlen férfi áll a liftben, de nem az, akire a nő számított. Idegesen megszorítja a kezében a dossziét. Mosolyt erőltet az arcára, és illendően köszönti az igazgató könyvelőjét. A férfi kilép a liftből, és viszonozza az üdvözlést.

- Jó reggelt! A főnök ma nem tud bejönni, de nekem szükségem lenne néhány iratra, azt mondta, hogy ön oda tudja nekem adni.

Egyenesen az ajtó felé tereli a nőt, aki hiába próbál kitérni, a férfi csak tolja maga előtt, az ajtó felé. Minden kifogást elsüt, ami csak eszébe jut, esélytelenül. Megállnak az ajtó előtt, és jeges félelem lesz úrrá a nőn. A férfi szinte észre sem veszi a különös viselkedést, és illedelmesen kinyitja a nő előtt az ajtót, miközben maga elé húzza.

A férfi nem láthatja, amint a fejsze leakad az első kampóról, és egyenesen a nő arcába áll. Csak a csont roppanásának hangjára emeli fel a tekintetét, és pillantja meg kolléganőjének eltorzult arcát. Ijedten ugrik ki a nő háta mögül, akinek megroggyan a térde, de nem zuhan a földre, mert a fejsze pengéje beleszorult a koponyájába. Levegő után kapkodva rohan a lépcsőhöz, félúton már a biztonságiak után kiabálva.

Pár hét múlva, a nő temetésén az igazgató, a könyvelő, és még néhány ismerős értetlenül tanakodnak, vajon ki akarhatta megölni a mindig kedves, segítőkész és önzetlen titkárnőt. Épp elő akarták léptetni…

Tegnap találkoztam egy kanállal

Tegnap találkoztam egy kanállal. Némám mosolyogva hevert az asztalon Egy vízcsepp megcsillant a szárán, s vidáman lecsöppent a fehér abroszra. Ezüst nyári ruhájában, kacagott a tűző tavaszi napsugárba a kis kanál, és a hajdani időkről mesélő vizeskancsó szavait hallgatta. Az öreg jámbor volt, nem fedte meg, pedig látszott, hogy nem figyel. Fiatalság, bolondság, gondolta szelíden. Már sok időt megélt, a füle is egyszer eltört, de a nagypapa visszaragasztotta. Ki tudja, hány éve szolgál nálunk, mint egy jó komornyik, bölcsen hallgat, s ritkán csendül, ha a pohárhoz ér. Kopottas már, s nem számolja az eltelt éveket. Rangidős közöttünk. Mégis minden nap, minden alkalommal zokszó nélkül tölti ki nekünk a hűsítő hideg vizet. Háborút és békét, mind megélt velünk, ismer minden barátot. Mint az idő, az állandóság örök szobra, úgy áll a kisasztalon, várja, hogy újra, és újra töltsenek belőle, s nem kér a szolgálatért se hálát, se kedvességet, a munka neki oly természetes. De egyszer majd eltörik. Hisz minden semmivé lesz, amit egyszer megalkottak. Bizonyára nem most, s talán mi már akkor nem is leszünk. Egy nap majd túl közel teszik az asztal széléhez, s egy hevesebb vitában, mikor az ember nem figyel, meglökik az asztalt, ő megbillen, s hangtalanul, lassan a földre esik, hogy ott finom csengéssel, apró, fényes, üvegszilánkokká törjön. Így nyerve el a neki járó pihenést.

De most még áll, s türelmesen mesél, hogyan élt, miként érte meg e hosszú időt. Egy kevély boros pohár, rárivallt a kis kanálra, hogy figyeljen a bölcsebbek szavára. A kicsi megrémült, s halványabban kezdett csillog. Elszégyellte magát. Szomorú csendüléssel nézett fel az öreg üvegkancsóra, amely szelíden dorgálta. Majd a pohárhoz fordul, s őt is megfedte, hogy ne bánjon ilyen keményen szegénnyel. Gyerek még. Majd idősebb lesz, s akkor megérti mind azt, amit ő mesél neki. Most azonban, még fiatal és vad, majd lesz még ideje, hogy megértse a nagy szavakat. Ám a pohár nem értette meg a dorgálást, és kötette az ebet a karóhoz.

Nem számít. Majd te is állsz még itt, és mondasz sok szépet, és okosat a többieknek. Mindennek meg van a maga ideje.

A kancsó tovább mesél, a kis kanál újra vígan csillog tovább, s kacérkodik a tavaszi sugarakkal.

A Jósnő

Mikor magamhoz tértem, a szakadó esőben ültem, egy forgalmas belvárosi utcán. Nem nagyon emlékszem, hogy mi is történt, csak foszlányok maradtak meg. Hetek óta különösen éreztem magam. Nem találtam megoldást e furcsa viselkedésre, és gondolkozásra.

Felpillantva, egy jósda kiírását pillantottam meg. Máskor meg sem fordult volna a fejemben, hogy bemenjek egy ilyen helyre, de most annyira elkeseredett voltam, hogy nem érdekelt, mennyibe fog kerülni, vagy mekkora hülyeséget fog mondani a jósnő, de kellett valami új ötlet. Összeszedtem magam, és odasétáltam a bejárathoz. Mindenféle rovások, meg rúnák voltam az ajtófélfába vésve. A hirdető táblára vendégcsalogató feliratokat írtak: ”Találj rá életed szerelmére!”; „Láss a jövődbe!”, meg ehhez hasonlók. Nagy levegőt véve bementem. A kis helységet megtöltötte a gyertyák füstje, és a füstölők tekergőző füstkígyója. A falak feketére voltak festve, és egyetlen kis pult állt a szobában, szemben az ajtóval. Elég nagy rendetlenség volt rajta. Szanaszét hevertek a bőrszíjak, apró ásványok, tarot kártyák, amulettek… A padlón, kivehetetlen mintájú, sötét szőnyegek voltak, a fal mellett párnák, amikre le lehet ülni, a sarokban egy üvegszekrény, amelynek üvegajtaja visszaverte a gyér fényt adó gyertyák lángját. A szoba némaságát, csak a gyertyák lángjának zümmögése törte meg. A pult mögött egy arcát csuklyába burkoló nő ült, és láthatólag arra várt, hogy odamenjek. Megálltam a pult előtt, és épp neki kezdtem volna a mondani valómnak, amikor megszólalt.

• Nem kell semmit mondanod. A szemed mindent elárul. Az egész aurád a halál színében játszik.

A nő kilépett a pult mögül, és egy kupac párnára ült le. Én is leültem vele szemben, de egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetemet. Testes nő volt, középmagas, fekete ruhában. Keze kérges, akár a mesékben a boszorkányoké. Rövid hatásszünetet tartott, hogy biztos legyen benne felfogtam, amit mondott.

• Hívod őt. Keresed… és Ő érzi ezt. Úgy jársz az utcán, akár egy szellem, egy bolyongó lélek, amely itt ragadt a földön.

Visszafojtott lélegzettel hallgattam a szavait. Az ingem alatt úgy kalapált a szívem, mintha a kezébe akarna ugrani. Nem láttam tisztán az arcát, de azt igen, ahogy elmosolyodik, és negédes hangon kezd tovább beszélni.

• Megváltást vársz tőlem. De a választ csak te adhatod meg magadnak. Azt azonban elmondhatom, hogy mit tegyél. Ma éjjel légy egyedül otthon. Egy szobából vidd ki a bútorokat, és mind a négy falra tegyél tükröket. De mielőtt bevinnéd őket a szobába, le kell takarnod mindet egy-egy fekete szaténnal. Akaszd fel őket a falra, de ne vedd le a szatént. Aztán teríts a földre egy vérvörös selymet. Ha ez kész, a szoba falai mentén, helyezz el gyertyákat. Majd kapcsolj ki minden eszközt a lakásban, és zárd be az ajtót, és az ablakokat, és a függönyöket is húzd el. A szoba előtt vedd le a cipődet, és mezítláb menj be a szobába, és ülj le a közepén. Éjfélkor gyújtsd meg a gyertyákat, az ajtótól indulva jobbról balra. Majd állj meg a szoba közepén, és mormold el a varázsigét.

Azzal átnyújtott, egy kis, összehajtott cetlit. Ki akartam bontani, de megfogta a kezem, és jelentőségteljes hangon így szólt.

• Csak akkor nyithatod ki, amikor meggyújtottad a gyertyákat.

Szó nélkül eltettem a cetlit. Ő fölállt és a pulthoz sétált. Majd egy dobozzal tért vissza. Kinyitotta, és ott volt összetekerve a két anyag, amelyet említett. Átnyújtotta a dobozt, és az állával az ajtóra bökött. Követve a különös parancsot, sietve távoztam.

Kint már nem esett az eső, de még jócskán be volt borulva. Hazafelé sokat töprengtem a dolgon, de nem láttam okát, hogy miért ne kéne megtennem, amit mondott. A lakótársam elutazott, egyedül leszek este. Megszületett az elhatározás…

Mindent úgy tettem ahogy mondta. A szobába úgy este 9 magasságában léptem be, egy szál farmerben, és egy fehér ingben. A zsebemben ott lapult a kis cetli, amelyet természetesen nem nyitottam ki. A falak tele voltak kisebb-nagyobb tükrökkel. Minden ott lógott a fekete szatén. A földön szépen elrendezve ott hevert a vörös selyem, a fal mellett pedig a gyertyák. Az ajtóra is akasztottam egy tükröt belülről, hogy ne lógjon ki. Így teljesen bezárva éreztem magam. Leültem a szoba közepére és vártam. Mikor kint meghallottam, hogy a kakukkos óra elüti a 12-t felálltam, és az ajtótó kezdve, jobbról balra meggyújtottam minden gyertyát. Majd megálltam a szoba közepén, és elővettem a cetlit, majd széthajtottam. Fennhangon elkezdtem olvasni a ráírt szöveget. Újra és újra.

„Egy balga lélek imája szól,

Eltévedt áldozat az éjben,

Önnön lelkét pusztító.

Te démon ki bennem élsz,

Szunnyadó szemed emeld most reám,

Lásd meg bennem az elrejtett szívet.

Hogy lelkem helyét megtaláld.”

A gyertyák lángja egyre hevesebben lobogott, majd a hetedik ismétlés végén, a szatén lehullt, és meggyulladt a gyertyákon. Ám a tűz nem terjedt tovább csak erősebb lánggal lobogott, jobban megvilágítva a tükröket. A tükörben, megpillantottam saját arcomat, de nem, úgy ahogyan emlékeztem rá. Egy nagyobb tükörhöz fordulva végigmértem önmagam képét.

Az arcom, és az egész testem vértől volt foltos, hajamba vérvörös melír vegyült. Bal szememen vérző vágás, kezemben pedig, ezüst pengéjű kés, melyről egyenletes ütemben csöpögött a padlóra a vér. Nem a saját szobámban voltam, hanem egy szürkére festett falú visszhangos teremben. A tükörképen mégis a legszembetűnőbb, a fekete színt öltött ing volt. A tükörkép intett, hogy üljek le, és figyeljek. Ő hátrébb sétált, ahol egy kollégám állt, üveges tekintettel. A tükörkép megállt mellette, majd egy elégedett pillantást vetve rám, a hasába mártotta a kést. A férfi összeesett, és rángatózni kezdett a padlón. Majd szépen elcsendesedett. Aztán a főnököm jelent meg, akit szintén meggyilkolt a tükörkép. Majd újabb, és újabb emberek olyanok, akikről életem során megfordult a fejemben, hogy megölöm őket.

A másolatom, mindet sorra gyilkolta válogatott módszerekkel. Nyugodtan ültem, és néztem a tombolást. Majd mikor mindenkit megölt, odasétált a tükörhöz, és a tekintetével intett nekem. Odaálltam, és vártam. Fél percig csak néztük egymást. Majd felemelte a kezét, és a tükörhöz tette. Kis habozás után, felemeltem a kezem, és összeért a tenyerünk. A tükörnek hidegnek, és keménynek kellett volna lennie, mégis meleg volt, és puha. Tényleg éreztem a kezét.

Ez volt a fordulópont…

A tükörkép kinyúlt, megragadta csuklómat, odarántott, és egy mozdulattal elvágta a torkomat. Majd visszalökött a szoba közepére. Ott feküdtem a biztos halált várva. Ő kilépett a tükörből, és megállt fölöttem. Egy néma percig csak nézett, majd így szólt.

• Hívtál engem. Hát itt vagyok. Társad az úton a kín legyen, révészed az üres magány.

Azzal megfordult, belépett a tükörbe, leült velem szemben, és mormolni kezdett. Az oldalamra fordultam, hogy lássam az arcát.

„Egy balga lélek imája véget ért,

Eltévedt áldozat az éjben,

Önnön lelkét pusztító.

Démon ki benne élek,

Szunnyadó szemem emelem reá,

Meglátom benne az elrejtett szívet,

Lelkének kihunyó szikráját.”

Mire hetedszerre is elmondta, a szemeim elnehezedtek, és az elhomályosodó világ képével távoztam a túlvilágra, de megbékélt a lelkem.

Vadászat 1

Hűvös szél járta át a szobát, a nyitott ablakon keresztül. Csak egy halványabb fényű, állólámpa világított a szobában, s a kandallóban még ropogott a tűz. Csendes nyári este volt, a közeli tó partjáról, idehallatszott a békák, és szúnyogok kórusának hangja. Az enyhe szellő, megrezegtette a fák ágain a leveleket a kertben. Regénybe illő, teliholdas éjszaka volt. A hold fénye mellett, az éjszakai égboltot megtöltötték, az apró csillagok, mintha egy sötétkék bársony ruhára, csillámport szórtak volna. A fiatal erdész, aki nem rég költözött a kis faluba, teljes nyugalommal ült a karosszékében, és épp egy vaskos könyvet olvasott. Harmincas évei elején járhatott, és a nagyváros zaja elől menekülve, költözz le ide, egy isten háta mögötti, kis, békés, unalmas faluba. Jól végezte a munkáját, és a falusiak hamar megkedvelték. Gondozta az erdőt, és hamar kiszorította a környékről, az orvvadászokat.
Az éjszaka lényei közül, úgy vélte, hogy egy farkas a legrosszabb, ami a ház kertjébe merészkedhet. Eszébe sem jutott, hogy a közeli hegyekben történő, ugyan ritka, de annál rejtélyesebb eltűnések mögött, nem farkas, medve, vagy valami hasonló áll. Egy olyan vadász járja az éjszakát, aki mellett egy megvadult farkas falka, apró részletkérdésnek számít. Áldozatait, véletlenszerűen választja ki, és nem hagy nyomokat maga után. Csupán a személyek hiánya jelzi, hogy valami különös történt.
Főhősünk békésen olvasgat, egy jó pohár bor társaságában, a rönkház nappalijában, és eszében sem jut, hogy felpillantson, vagy akár csak hagyja, hogy az ösztönei jelezzenek neki. Pedig most mindennél nagyobb szüksége lenne arra, hogy odafigyeljen, mit súgnak, a még benne élő állati ösztönök. A könyv azonban, túl érdekes, és amúgy is, mi történhetne egy ilyen éjszakán?
A kérdésre válaszul megreccsen egy kisebb ág, a kertben, de mintha mi se történt volna, fel se pillant. Egy árny nyugodt, és csendes léptekkel közelít, a nyitva hagyott ablak felé, de félúton megtorpan, s körbenéz. Beleszagol a levegőbe, majd újra folytatta az útját. Az ablakhoz érve, körbenéz, majd odahajol az ablakhoz, és beles rajta, hátha veszély leselkedik. Minden csendes, az erdész az ablaknak háttal ül, így nem hall semmit, és nem is figyel a környezetére. Tökéletes alakalom. Lassú mozdulatokkal bekúszik az ablakon, halkan érve földet, a szobában, hogy még az se vegye észre, aki épp őt figyeli. Majd kiegyenesedik, és megfontolt, nyugodt léptekkel az erdész mögé lopakodik. Mikor odaér megtorpan, s egy néma percen át vár, és gondolkozik, hogy milyen egyszerű is volt bejutni. A puska messze a szemben lévő falon van felakasztva, se levélnyitó, se egy váza, hogy fegyverként használhassa. Nincs esély a védekezésre. Már a sikoly sem segít, hiszen mire meghallaná a szomszéd, aki ilyenkor már mélyen alszik, rég késő lenne. Épp éjfélt üt az óra. Eljött a perc.
Az árny egy mozdulattal befogja az erdész száját, és a fülébe suttog valamit. Azt, hogy mit, csak ők ketten hallják. Az erdész szeme elkerekedik, próbál a támadója felé fordulni, de azt erősen tartja. Kiabálni próbál, de csak nyöszörgésnek hallatszik. A könyv kiesett a kezéből, és a félelemtől megbénulva, nem tud védekezni. A szíve úgy kalapál, hogy majdnem kiugrik a helyéről. Kövér izzadság cseppek gurulnak le a homlokán. A támadó kitátja száját, és fogait, az áldozat nyakába mélyeszti. Egy pillanatnyi halálsikoly, és az áldozat testéből szépen lassan, minden erő kifut. Még rándul egy utolsót, a légzése egyre lassabb, és nehezebb lesz. Még egy utolsó pillantást vet az órára, de már túl homályos a látása, hogy kivegye, mi van odaírva. A támadó leveszi a kezét a szájáról, hiszen már nem tud kiáltani. A támadó egy búcsúpillantást vet rá, majd ahogy jött, úgy távozik az ablakon át némán, mint az árnyék.
„Tegnap éjszaka, ismeretlen támadó, különös kegyetlenséggel megölte a helyi erdészt, aki az otthonában tartózkodott, egyedül. Vérnyomok, csak az áldozat nyakán ejtett harapás körül voltak, és a szomszédok nem hallottak semmit. A férfi arcán, iszonyat rémület volt kivehető. A rendőrség teljesen tanácstalan az esettel kapcsolatban.”

Vadászat 2

Egy város széli, kis kétszobás lakás konyhájában, még késő éjjel is égett a villany. Egy tompa fényű, kis lámpa világította meg a kis konyhát, ahol egy három gyerekes, egyedül álló anya mosogatott. A hold fénye, az ablaknál álló, kisasztal abroszára sütött, és lenge szellő járta át a kis helységet. Gondterhelt, negyven év körüli nő volt. Mosogatás közben, sokszor lenézett gyűrűs ujjára, amelyről immár hiányzott, a jegygyűrű. Nem rég vált el a férjétől. Három fiával élt a kis bérlakásban. A szülei rég meghaltak, barátai pedig nem voltak, akiktől segítséget kérhetett volna. Mikor befejezte a mosogatást, megtörölte a kezét, és az asztalhoz ült, ahol egy az napi újság kivágás hevert. Valaki, még a nap folyamán tette a postaládába.

A cikk, a lakás, régi lakósáról szólt, aki elvált feleségétől, és otthagyta 3 gyermekét, majd egy éjszaka belopódzott a lakásba, és különös kegyetlenséggel végzett a családjával. Ez kb. 30 évvel ezelőtt történt. Persze a nő nevetségesnek találta, ezt a gyerekes ijesztgetést, még akkor is, ha tudott az előző négy lakosról, akik ugyan csak korabeli, egyedülálló, többgyerekes anyák voltak, és minden megölték, ám arra, sosem derült fény, hogy ki volt a tettes. Mit sem törődve ezzel a cikkel, csak ült az ablaknál, és a lent nyüzsgő utcát figyelte. Nem volt mitől tartania, hiszen a legutóbbi gyilkosság 8 éve történt, és azóta semmilyen hasonló bűncselekményt sem jelentettek a környéken. Mégis abban az éjszakában volt valami félelmetes.

Lassan teltek a percek, és már úgy fél egy fele járhatott, amikor a bejárati ajtó felől, kulcszörgés hallatszott. Az asszony nem tudta, ki lehet az, hiszen senkit sem várt, és a lakáshoz csak nekik volt kulcsuk. Értetlen arckifejezéssel ment az ajtóhoz, de mikor ki pillantott, a kukucskálón, nem volt ott senki. Kinyitotta az ajtót, és végig nézett a folyosón, de minden jel arra utalt, hogy csak képzelődött. Becsukta az ajtót, és már ment volna a konyhába, mikor a nappaliban megszólalt a rádió. Odarohant, hogy kikapcsolja, nehogy felébressze a gyerekeket. Ekkor körülnézett a szobában, de nem találta okát, hogy miért kapcsolt be a rádió. A szoba épp olyan volt, mint ahogy hagyta. Kiment a konyhába, ahol a csapból, ömlött a víz. Elzárta a csapot, és letörölte a kifröccsent vizet. Az ablak felől, valami suttogó hangot hallott. Félve fordult oda. Ekkor egy erősebb széllökés, a kezébe sodorta, az asztalon hagyott, cikket, amire vérrel írtak értelmetlen szavakat. Alig tudta elfojtani a sikítását, és ijedten dobta el, a lapot, amely földet érve lángra kapott. Az asszony hüledezve, levegő után kapkodva hátrált, az ajtó felé, ahol nekiütközött valakinek. Egy gyors mozdulattal megfordult, és szembetalálta magát, egy vértől csöpögő inget viselő, összevagdalt testű, gyilkos tekintetű férfival. A félelemtől megbénulva, nem tudott védekezni, mikor a férfi megfogta a jobb kezét, és a tenyerébe, egy éles késsel egy X-et vágott. Csak akkor kapott észbe, mikor a férfi leengedte a kezét, és emelte a kést, hogy a mellkasába vágja.

Jobbra kikerülve a konyhaszekrényhez csapódott, és a fiókból előrántott, egy kést, és a férfi hátába vágta. A férfi ahelyett, hogy összeesett volna, arcrándulás nélkül tűrte a nő erőtlen próbálkozását. Az asszony kiszaladt a bejárati ajtóhoz, hogy a szomszédoktól kérjen segítséget, de be volt zárva. Mielőtt megfordulhatott volna, a férfi megragadta a bal kezét, maga felé fordította, és többször a mellkasába vágta a kést. Az asszony a fájdalommal küszködve, szinte alig nyögdécselt. Mikor a férfi elengedte, lerogyott az ajtó előtt, és még élve, de már harcképtelenül csak bámult maga elé. Tehetetlenül, és mereven bámulta, ahogy a férfi a gyermekei szobája felé fordulva, véres késével a kezében elindul, hogy befejezze munkáját.

„a város szívében egy bérlakásban, reggel egy anyára, és 3 fiára, vérbe fagyva találtak rá. A szomszédok, nem halottak dulakodást, ám többen állítják, hogy úgy 1:45 körül megszólalt a rádió, és felzúgott a vízcsap, de ezen kívül semmi különöset nem észleltek. Mind a négy áldozat jobb kezébe vésve, egy X-et találtak. A környékbeliek szerint, a régi lakó átka sújtott la újra, a szerencsétlen családra.”

Vadászat 3

A sápadt holdfényében megvillan egy penge. Vértől áztatott a folyópart. Most még a szomorú fűzek is halkabban susognak. A szélben nagyokat sóhajtanak, miközben könnyű ágaikat megmozgatja a szél. Egy vércsepp a vízbe zuhan, s lassan szétoszlik. A méregzöld fűre vörös palástként terül a kiontott életek emléke. A feszes csendben, még visszhangzik a halálsikolyok zengése. Az apró folyóparti virágok elfordítják szép fejüket, nem is akarják látni. A két felnőtt teste, ernyedten hever a földön, minden élethez hasonlatos benyomást nélkülözve. A nő hosszú barna haja, vértől ragacsosan terül szét, szeme tágra nyíltan az ég felé bámul, ahol a végzete állt. Teste tele zúzódásokkal, karmolással. Élni akart. A férfi inge széttépve, arca összezúzva… és a folyó partján ott ül ő, kezében a rövid katanával. Vörös haja megtépázva, az arcába lóg. Könnyű hálóingét vérfoltok tarkítják, karja tele van karcolásokkal, és az arcán végigfutó hosszú vágásból csorog a vére. Végig a kezén, le a pengére, s onnan a folyó tiszta vizébe, hogy tovább úszva a folyóval, hírül vigye a szörnyű tettet. Egy öreg bagoly hallgatagon nézi e riasztó képet, majd szárnyát lendítve halk suhogással eltűnik az éjjeli erdő fáinak sűrű lombjában. A vér dögletes szaga belengi a kis ligetet, átjárva minden élő lelkének legmélyét, hogy ott felébressze a félelem, legádázabb démonaiknak seregét. Még az erdő ádáz farkasai is nyüszítve húzódnak el. A lány üveges tekintettel bámulja a lassú bölcs folyó folyását. Szeme ide-oda ugrál, légzése szapora, az arcára értetlenség, mintha megszállta volna valami. Izmai megfeszülnek, szinte görcsöl minden végtagja. Megpróbálja felemelni a kezét, de nem tud mozdulni. Már késő. Már nincs esély a könnyű végre. Lassan kiesik a kezéből a katana, bele a folyóba, amely újra tisztára mossa, feloldozza e rémisztő bűn alól, melyet senkinek sem lehet leírni, mert a levegőbe olyasmi volt melyre nem lehet jó szót találni. A sátán lehelete, ahogy a szörnyethaltak fölött kacag. A lány izmai elernyednek, s egy néma sikollyal ő is elterül a pázsiton.

Ha már nyakig szarban vagy...

Ha már nyakig szarban vagy, adj hálát istennek-
Köszönöm Uram, hogy legalább nem hullámzik!
A cím olvasásakor biztos mindenki azt gondolja valami szörnyű, megalázó és nevetséges történetet fogok leírni, amiből majd mind okulni fogtok. Hát, ha tudnám milyen korosztály látogatja az oldalt akkor biztos nekik címezném ezt a cikket. Ennek az információnak a hiányában azonban csak annyit mondhatok, hogyha valaki olyan szerencsétlen mint én akkor az sürgősen gondolkodjon el azon, hogy valami drasztikus változtatást vigyen véghez az életében.
Most mindenki panaszáradatra számít tőlem, pedig nem ezt fog hallani. Mindenkinek van miért panaszkodnia. Nem hinném, hogy rajtam kívül a saját problémáim bárkit is érdekelnének. Titeket meg aztán végképp nem. Szerintem ebben a témában az emberek alap hozzáállása nem jó. De, hogy mindenki megértse hozzunk fel egy idevágó példát…
Reggel felkelt főhősünk, (személyiség jogai védelmében nevét és egyéb ismertető jeleit nem közlöm) kiszállt az ágyából és nagyot nyújtózkodott. Ennek az lett az eredménye, hogy a fölötte lévő polcba verte a fejét. Ki megy a szobából, elesik a küszöbben, majd mikor fel akar kelni a padlóról ismét, beveri a fejét a fölötte lévő asztal lapjába. Ezek után kimegy a konyhába, hogy feltegyen főni egy kávét, és leforrázza magát. Kiszalad a fürdőszobába, kinyitja a csapot, méghozzá olyan erővel, hogy el is töri azt. Persze a víz a csap minden részéből folyik így kiszalad, hogy elzárja a vizet. Természetesen így az egész házban nem lesz víz. Bemegy és felkapcsolja a villanyt, de a kapcsoló kissé hibás így éri némi áramütés. Odamegy a telefonhoz, hogy szerelőt hívjon, aki persze szabadságon van. Majd mikor elkezd öltözködni, hogy beérjen a munkahelyére, elszakad a nadrágja. Mivel a kimosott ruhák még nem szárazak, kénytelen nedves farmerben elindulni. Amint kiér a buszmegállóba, elkezd szakadni az eső. Esernyő vagy kabát, persze nincs nála. 20 perc várakozás után, kiderül, hogy nem jár a busz. Főhősünk ekkor feladja és hazamegy a romokban heverő lakásába a zuhogó esőben…
Hallva ezt a szerencsétlen történetet, most biztos mindenki fetreng a röhögéstől. De képzeljük bele magunkat egy ilyen helyzetbe, valószínűleg mindenki hasonlóképpen feladná az egészet. De ha jobban belegondolunk mindenre lehet megoldást találni, vagy ha mégsem, akkor legalább álljunk a dologhoz pozitívan. Mert mint ezt az esetet alátámasztva két mondás szerint: ha valami elromolhat az el is romlik. Csőstül jön a baj.
Ha végig gondoljuk ebben az esetben csak egy napot kell szenvednie szerencsétlennek. Mennyivel rosszabb lenne, ha minden nap történne valami kisebb baleset, ami aztán az egész napját tönkretenné. Talán a legjobb, ha ehhez a történethez nem fűzök több kommentárt, mivel a főszereplő itt áll mögöttem, és épp azon gondolkodik, hogyan végezzen velem. De az optimizmus itt is segít! : talán nem fáj majd annyira…

Halál

Halál… halál jár az álmos tavaszi utcákon. Az esővel jött, és mintha maga lenne a köd. Belep mindent még az eső után is. Lassan kúszva kerül a közeledbe, s rád telepszik, hogy negédes hangon, borzalmakat suttogjon a füledbe. Senki se szól. Nincs mit mondanunk a másiknak. Néha egy-egy dolgon felnevetünk, de egy perc, s már újra csend száll ránk. Reszketsz. Látod a szemükben azt, amit sosem mondanának ki. Felnézel az égre, s várod, hogy kapj egy jelet, de csak a hűvös eső csorog végig az arcodon. Megállnak melletted az emberek, tétován néznek egy percig. De értik, s nem róják fel neked a vágyódó tekintetedet. Mintha méh kaptár lennék annyi érzés, vágy és gondolat kering benned. Szét akarsz szakadni, engedni hadd szárnyaljanak, s repüljenek minél messzebb. De csak állsz. Talán a hűvös eső majd kitisztítja a fejed, gondolod. De nem segít. Egyre szorosabb az ölelése, szinte fojtogat. Nem kiáltasz. Minek? Mind érzik, s mit tehetnének? Lassan húzza egyre szorosabbra az ölelését, láncokként hallod a szavait, melyek egyre jobban a földhöz csatolnak. Nincsenek már álmok. Már mind megölte őket, s hulláik fölött vértől foltos palástjában kacag, nevet a végzeten. Újra ő nyert. Ezer, és ezer sikoltó lélek szava neki, kész szimfónia. Az őrületbe húznak a karjai, csókja éget, mintha mérget innál, a gyilkos szerelmes. S mégis oly nehéz elengedned. Tekintete átfúr, dárdát döf beléd, de nem lépsz. Kitartasz. Utolsó erőddel még egy pillanatra végig méred. Sose változik. Mindig ugyanolyan: kegyetlen, és véres, nincs benne becsület, se tartás. Kezében a szíved, s meleg véred, bevonja ujjait. Émelyegsz a vér szagától, orkánként tombol benned a vágy, hogy élj! Egy utolsó kiáltás még jár neked. Halálsikoly melyet majd elvisz a szél, messze földre, hogy hírnöke legyen sorsodnak, hírnöke, hogy közeleg, s talán él még olyan, ki érti egy hangot, hangfoszlányt, mely utolsó erődből fakad. Igen. Ebben benne lesz minden ami eddig voltál. Minden szó, ölelés, csók és mámor. Ott lesz, s majd elviszi ezt is a szél. Ez is a vérszaggal útra kél. Reszkető kezed, még kinyúl, de tudod, el nem érheted. Térded megroggyan, s te földre rogysz. Elhalnak a hangok. Ajka vigyorra rándul. Vérre szomjazik. Mintha távolról sejtenéd: fájdalom gyötör. Már nem ér el. Messze jársz. Ez már egy másik világ. A tested elernyed, s egy utolsót rándulva, végleg kimerülsz. Csak bámulod. Mindent értesz, s mégsem. Eltűnik a félelem, a vágy, fájdalom, érzések, emlékek gondolatok: elviszi ezt is a szél. Véred szétfolyik, bársonyként terül szét, lágyan betakarva a földet. Fázol. Minden melegség, kivesz belőled. Nem hallasz hangokat. Talán vége. Mind meghaltak már, s egyedül fekszel még. Mintha utolsó ínyenc falatnak hagyna. Megremeg a lelked. Ő is fázik. Elfáradtál. Nincs hát mire várni. Ők már átértek, és várnak rád, a semmi túlpartján. Hosszú az út. Egy búcsúpillantás, s szemed végleg lehunyod. Egy utolsó gondolat. Ez ragyog benned. Az egyetlen, amit sose felejtesz.

Ha szemmel mindent el lehetne intézni...

Ha szemmel mindent el lehetne intézni -
akkor a világon csak hullák,és terhes nők lennének
Ezen elv megvalósulása természetesen lehetetlen. Azonban, hogy ez sajnálatos vagy inkább örömteli, nos ennek eldöntését inkább az olvasókra bízom.
Alapból, azért lenne lehetséges, mert minden férfinak vannak ellenségei, mint ahogy a legtöbb nőnek is. Akinek meg nincsen, azt valaki úgyis kiszemeli magának. Bár a nőknél szerintem többségben lennének az is-is kategória tagjai. Aki szép, annak ellenségei is vannak. Vagy ha nincsenek, akkor ő egy szent. Az a férfi meg, akinek nincsenek ellenségei, az a sok hulla látványába halna bele. És ezzel azt hiszem mindenkit le is tudtunk. Azon persze lehetne vitatkozni, hogy kit ki, és hogyan ölne meg. Hiszen e lehetőségek száma szinte végtelen, különösen a hogyan része a dolognak.
Most mindenki maga elé képzel egy embert, akit szívesen látna holtan, aztán valakit, aki meg őt látná szívesen holtam.
Módszerekkel kapcsolatban, ha engem kérdeznek, azok lennének többségben, akik leszúrják, lelövik, vagy megfojtják a kiszemelt áldozatot. Sokkal kevesebben lennének azok, akik valami lassabb és fájdalmasabb módszert választanának, mondjuk az akasztást, máglyán elégetést és ehhez hasonlókat részesítenék előnyben. Még kevesebben lennének a kifinomultabbak, - ha szabad ezt a szót használnom – akik kifejezetten a fájdalomra, és kínra mennének. Szerény személyem is ide tartozna. Ennek módjai, a sósavitatás, élve felboncolás, karóba húzás, szögekkel kiverés és egyebek.
A terhes nő, kérdést inkább nem feszegetném. Ezt a részt mindenki találja ki magától.
Ebben a pillanatban kezdenek hüledezni azok, akik magukról azt állítják, hogy sosem lennének képesek ölni. Ó dehogy nem. Mi sem egyszerűbb ennél. Persze ha meg is akarja úszni az ember a dolgot, akkor az már bajosabb. De az alap ösztön mindenkiben megvan, és mindenkiből ki is lehet hozni. Egy elejtett rossz mondat, egy idegesítő rokon, egy tenyérbe mászó ismerős, és meg is van az indíték. A türelmesebbeknek persze ez még édes kevés. Ám nem hiszem, hogy 5-nél több ember lenne, akinek meg se fordult még ilyesmi a fejében. Ennek az 5 embernek, pedig minden tiszteletem.
Azt hiszem, hogyha mindenki készítene egy listát, hogy kit látna szívesen holtan, akkor gyorsan eltűnnének az erdők.
(elnézést a környezetvédőktől, ezt nem persze nem ötletnek szántam, puszta megállapítás volt)
Azon is érdemes elgondolkozni, hogy melyik szakma dolgozói kerülnének az első helyre. Szerintem a BKV dolgozói, a politikusok és az ügyvédek nagyon előkelő helyet érnének el. Az okokat, talán senkinek sem kell elmagyaráznom.
Emellett az is érdekelne, hogy a nők, vagy a férfiak gyilkolnának-e többet. Általában a férfiakat tartják erőszakosabbnak, de tapasztalatom szerint, a nőket sem kell félteni. A pláza cicák közti harcból például kész szappanoperát lehetne írni. Elég csak beülni egy bevásárló központba, és ott ülve elcsípni néhány mondatot.
Persze a világbéke abszolút hívei, most azt mondják, hogy igenis sokan lennének akik nem ölnének. Ebben megerősíthetem őket. Vannak gyáva emberek. Na őket mások tennék el láb alól.
Hogy maradna-e valaki, aki túléli ezt az egészet. Hát van rá 50% esély. De az biztos, hogy ő nő lenne, és terhes. Az emberiség szempontjából nézve reménykedjünk, hogy ha ez bekövetkezik, a születendő gyermek fiú lesz. Ne undorodjanak. Ha jól tudom a bibliában is benne, van ez a jelenet. Még ha nem is írták le egész konkrétan.

Loading...

Hide notes

 

Hangok

Végre egy hosszú nap után pihenni tértünk a lányokkal. Késő éjjel értünk vissza a munkából, és fáradtan nyúltunk végig az ágyon. Levetkőzni se volt erőnk, még a takarót se húztuk magunkra, csak feküdtünk, és csukott szemmel vártuk, hogy végre el tudjunk aludni. Pár perc múlva hallottam, hogy valaki lekapcsolja a villanyt, aztán némaság borult a szobára.

Négyen laktunk egy lakásban, mind egy étteremben dolgoztunk pincérként. Persze ez nem volt olyan könnyű munka, és a nap végére zsongott a fejünk a sok rendeléstől. Néha, mikor kérdezett valamit a másik, reflexből mondtunk az egyik asztal rendelését, extra kéréseket, panaszokat és kellett egy kis idő, mire leesett, hogy nem is azt kérdezte, amire mi gondoltunk. Ilyenkor persze jót nevettünk a másikon.

Kis lakást béreltünk, nem messze az étteremtől. Illetve nem volt olyan kicsi, hiszen pont elfértünk, bár egy szobában kellett aludnunk. Lehet, hogy a pénzünkből futotta volna nagyobb lakásra is, de nem volt időnk másikat keresni, meg igazából jó is volt ez így nekünk.

Én voltam a főpincér, de szerencsére ez nem okozott köztünk problémát. A lányokkal nagyon régen ismertük egymást. Kissé érdekesen festettünk együtt, és mindenki rosszra gondolt, mikor megtudták, hogy együtt lakunk, ráadásul egy szobában is alszunk. Azért a nagy többség elfogadta a dolgot, és nem szekáltak vele.

Most is, mint mindig sajogtak a karjaim, és mintha egy méhkas lett volna a fejemben. Bár biztos vagyok benne, hogy nem lenne erőm megmozdulni, aludni mégsem tudtam. Talán fél óráig fekhettem így félálomban, mikor hallottam, hogy valaki benyit a lakásba. Mivel csak az ajtó nyikordulását hallottam, arra gondoltam, hogy biztos képzelgés volt. Aztán el-elhaló léptek zaja ütötte meg fülemet. Talán nem hallottam korábban, hogy az egyik lány kiment. Ahogy közeledtek a lépések egyre hangosabbak lettek. Végül az ajtóhoz érve, megtorpantak. Hallottam ziháló légzését, amint megpróbálja lecsillapítani magát. Végül mélyet sóhajtott, és megfogta a kilincset. Óvatosan lenyomta, majd benyitott. Újból megtorpant az ajtóban, és talán körbenézett a szobában. Az egyik lány, felkelt az ágyról, és valamit mondani akart, de hirtelen elhallgatott. Lassú léptekkel hátrált vissza az ágyához, és leült rá. A légzése felgyorsult, és szinte mozdulatlanná dermedt. A másik két ágy felől is érkeztek hangok, de amint az ajtó felé fordultak, ők is megdermedtek. Aki bejött a szobába, az ágyamhoz lépett, és fölém hajolt.

Ki akartam nyitni a szemem de képtelen voltam megmozdulni. Magamban ordítva próbáltam segítséget kérni, de nem hallották. Egyre jobban pánikba estem, ám nem találtam meg a módját, hogyan juthatnék ki ebből az állapotból. Nem figyeltem a hangokra, csak arra tudtam gondolni, hogy a saját testem rabja lettem. Kétségbeesett belső vergődésemnek egy tompa puffanás vetett véget.

Aztán majdnem egy perc némaság következett. A zárt térben gyorsan szétterjedt a különös, borzongató szag. Vér! Nem voltam benne biztos, hogy melyikük sérült meg – illetve a fájdalmas sikoltás elmaradásából ítélve meghalt – de valószínű volt, hogy az ajtónál fekvő lány. A hang alapján talán lelőhette. Hirtelen mintha valami fény elvakított volna, csak a tompa hangja visszhangzott a fejemben, és gondolkodni is csak nagyon lassan tudtam. A betörőnk gyilkossá lépett elő. Onnan tudtam, hogy nem ő halt meg, mert akkor a lányok, biztos nem maradtak volna ilyen csönden, és megpróbáltak volna fölrázni.

Az első hangok újabb borzalomról árulkodnak. A pisztolyt eltette, és egy gyors mozdulattal előrántott egy rövidebb kést, amely sivítva szelte át a szoba levegőjét. Pengve állt meg valami keményben, ami kattanva engedett utat a pengének belseje felé. Mintha egy zsák dőlt volna el a szembe lévő ágyon. Újabb szörnyű felismerés száguld végig az idegeimen: még egyet megölt!!

Az utolsó lány halk sikkantásait, s zokogását egyre közelebbről hallottam, ahogy odasétáltak az ágyamhoz. Újra elvesztettem a fejemet, és próbáltam az irányításom alá vonni az izmaimat, de nem sikerült. Éreztem a lány remegését az ágy mellett, hallottam, ahogy könyörög, de még a szemem sem voltam képes kinyitni. A gyilkos felemelte a kezét, és egy újabb tompa puffanás adta hírül, hogy újra meghúzta a ravaszt. A lány meleg vére szétfröccsent rajtam, majd rám esett erőtlen holtteste. Teljes szívemből zokogtam, így nem hallottam merre, vagy mikor távozott a gyilkos, magamra hagyva három legjobb barátom, és lakótársam holttestével, végighallgattam a halálukat, és férfi létemre, nem tudtam rajtuk segíteni.