Ködös novemberi éjszaka. Milyen legyen háromheti folyamatos eső után? A köd olyan sűrű, hogy a szomszéd házat se lehet látni az ablakomból. A régi kis házamban vidáman pattog a tűz a kandallóban, és a tea illata otthonossá teszi a szobát. Mielőtt megvettem vadászlak volt. Az ilyen helyeknek megvan a maguk sajátos varázsa. Ennek is megvolt. Másoknak talán riasztó lehetett, számomra valami különös megnyugvást nyújtott, az a kis elszigetelt világ. Nem mintha olyan messze lettek volna a szomszédok, de a sövény, a fák valahogy mégis ezt az érzést keltették. Igazi regényírásra való hely. Bár jómagam ennyire nagy munkába sosem kezdenék, de ha egyszer mégis erre adnám a fejemet, biztos, hogy itt kezdeném el, és itt is fejezném be. Na jó nem egyszerre, de a helyszín nem változna.
Szokatlan látványnak számítottam az Osztrák Alpoknak ezen a részén. Sok elszórt ház állt a hegyoldalon, és korombeliek is laktak errefelé, de nem egyedül. Én pedig, - mint azt mindenki tudta – teljesen egyedül éltem. Barátaim persze voltak, de ha épp nem velük voltam, vagy nem dolgoztam többnyire itthon voltam egyedül. Nem szégyelltem, hogy egyedül vagyok, bár az öregek a faluban, elég ferde szemmel néztek néha rám. Mint hallottam, maguk között „bűnös léleknek” neveztek. Én valahogy nem akartam tudni, miket feltételeznek rólam.
Ezen az éjszakán, csakúgy, mint mindegyiken, a dolgozószobámban ülök a laptopom előtt, és dolgozom. Illetve dolgoznék, ha azok a szavak, amelyek, ott motoszkálnak a fejemben, utat találnának a kezeimhez, és onnan a képernyőhöz. Minden erőfeszítésen ellenére, ez sehogy sem akar megtörténni. Órákig tartó erőlködés után kezdem feladni. Egy horror történetet kellene tovább szőnöm, de nem tudok megfelelő folytatást találni hozzá. Szégyen, hogy még az ilyen kísérteties idő, sem hozza meg az ihletet. Már épp feladni készültem, és belebámulok a tűzbe. A lángok vidám táncot járnak a farönkökön, és kirajzolják elém, a történet jeleneteit.
A fiatal lány hangokat hall az éjszaka közepén, és kimegy a kertbe, hogy megnézze, mi lehet az. Valami sötét árnyat lát, amely folyton követi őt, biztonságos távolságból. A lány halálra rémül, és pánikba esve rohanni kezd. Be az erdőbe, ahol a ruháját, szétszaggatják a gallyak, tüskék karcolják finom bőrét, és minden fa mögül, mintha szempárok kísérnék. Lélekszakadva fut, hiába nem látja azt, aki követi érzi, hogy a nyomában van. Többször megbotlik, és térdre esik, de mindannyiszor felkel, és tovább szalad. Végül visszaér a házhoz, és feltépve a hátsó ajtót, beront a konyhába. Végigrohan a házon, amíg el nem éri a nappalit, és azon túl, már látja a hamis biztonságot jelentő bejárati ajtót, amin kirohanva segítséget tud majd kérni. Átvágtat a szobán, de mielőtt rátehetné kezét az ajtó kilincsére, beléhasít a felismerés. Nem lát ugyan a háta mögé, de valami figyelmezteti. Még egy lépés, és kint van a házból, és onnan már csak az utca másik oldalára kell átmennie a szomszédokhoz. Miért, miért nem teszi mégsem? Mi a fenéért nem menekül?
Végül minden porcikájának ellentmondva megfordul, és szembenéz követőjével. Hiába világítanak be a szobába az utcai lámpák, nem látja az arcát. Annyi látszik, hogy sötét famert, és fekete hosszú ujjú pólót visel, aminek fel vannak tűrve az ujjai. Férfi, ebben egészen biztos. Az esze, azt súgja: forduljon meg, és meneküljön minél messzebb, annál jobb. Mégsem mozdul. Csak áll, és csendben győzködi magát, hogy minél előbb menjen. A férfi vár. Mintha érezné, hogy mennyire bizonytalan abban, hogy mit tegyen. A lány hiába keresi az okot, nem találja, miért kéne itt maradnia, de a szabadulás, még nehezebb. Kezdi azt hinni, valaki megbűvölte, és egyre jobban pánikba esik, ám az arcán semmi sem látszik. Magában azon imádkozik, hogy jöjjön be valaki, és törje meg a kínos csendet. A teste kicsúszott az irányítása alól, és hiába próbál sikítani, a parancsok nem jutnak el a végtagjaihoz.
Megindul a férfi felé, de az akarata mégis utat törve magának, megállítja. A férfi talán érzi, hogy nem kell sok, hogy megtörjön. Felé indul. A lány még hátrál egy lépést, majd újra megáll. Minden idegszála a kontroll visszaszerzéséért küzd, miközben egyre gyorsuló szívveréssel bámulja a férfit. Minden pillanat egy percnek tűnik, és minden lélegzetvétel oly’ nehéz, mintha kezek fojtogatnák. Végül a férfi odaér hozzá… a nyakára teszi a kezét… a lány megpillantja az arcát, és jeges rémület hullámzik át minden tagján… szemét nagyra nyitja, és mély levegőt vesz a sikításhoz, de nincs elég erő benne… és akkor…
Nem tudom, mi van, és akkor… Ezen a ponton elvesztettem a fonalat, pedig már olyan közel járok. A történet vége egy karnyújtásnyira van, mégsem érem el. A billentyűzet fölé hajolva jeges ujjak vándorolnak végig a gerincemen, egy szellő meglengeti a hajam, és megmozdítja az asztalon heverő papírokat. Erős kezek sürgető szorítását érzem a vállamon, mintha valaki ott állna, és várná, hogy végre befejezzem. A szoba levegője megtelik siettető hangok százaival, mintha méhkasban lennék, egyre hangosabban követelik a folytatást, de közben lefogják a kezemet.
Végül az iszonyatos zengő csöndet, feljajduló kiáltásom töri meg, mely számomra olyan, mintha nem is én kiáltottam volna. Lehajtom a fejemet a billentyűzetre. Még mindig ott zakatolnak bennem a néma csend vádló kiáltásai.
A hajópadló megreccsen valaki súlya alatt, és én bágyadt mozdulattal emelem fel a tekintetem. Egy férfi áll lámpafénytől takart arccal. Hirtelen, egyetlen pillanatba sűrítve átvillan az agyamon a történetem minden, elképzel részlete. Felkelek, és az asztalt megkerülve, odamegyek hozzá. Valami rossz érzés kerít a hatalmába. Tudom, hogy mit kellene éreznem, hiszen leírtam, de nem érzem. Tökéletesen magabiztos vagyok.
Közelebb érve megpillantom a férfi arcát. Szavakkal nem visszaadható az az ismerős érzés, amit bennem kelt. Olyan az arca, mint egy régi jó barátnak, kinek viszontlátáskor a nyakába szokás ugrani, a nevét ismételgetve, hitetlenkedve, magunkhoz ölelve.
Mintha írás közben jósoltam volna, épp úgy néz rám, úgy érint meg, ahogy képzeltem. Minden egybe vág. Olyan tökéletes, hogy az szinte már ijesztő. Ugyan úgy fekteti rá erős, mégis gyengéd, de ugyanakkor hátborzongató érzést keltő kezét a nyakamra, és hajol közel az arcomhoz. A pillantása magához láncol, mint egy béklyó, amely eltéphetetlen kötelékké nőtt az évek során, beleivódott az ember génjeibe, és most kitéphetetlen.
o Ismersz engem igaz? Tudod, hogy ki vagyok. Oly’ sokat dolgoztunk egymással, és most itt volt az ideje, hogy végre személyesen is találkozzunk.
Finom, szinte légiesen könnyű csókot lehel a számra, mely könnyedségében, a legvadabb szenvedély tüzét is magában hordozza, ami megzavarja az elmét. A csók, akár az édes méreg, árad szét a testemben, elvéve az idegrendszeremtől minden addigi irányítást, mégis valamilyen hamis biztonságérzetet adva. Az izmaim egyszerre rándulnak, és térdre esek a szoba közepén. Látom a lábait, ahogy csak áll, és vár. De mikor újra visszatér az erőm, fölkelek, hogy ismét a szemébe nézzek, hirtelen semmivé lesz. Mint rossz lidércnyomás, és édes, bódító álom keveréke lengi be ismerősen kellemes illata tudatomat.
Az asztalra pillantva újra megszáll az ihlet. Gyorsan leülök a székre, és megszállottan elkezdek írni. Tudom mi lesz a történet vége, sőt már másik háromnak is ott van a fejemben a terve. Írás közben érzem a kezét a kezemen. Mintha fölém hajolva figyelné minden mozdulatom, és irányítana, vagy inkább csak terelgetne a jó irányba. Hallom finom suttogását a fülemben, ahogy bíztat, és hajt a cél felé. Nem csak érzem, de látom is őt. Vagy nem is látom, hanem tudom, hogy ott van. Persze azt is, hogy más nem láthatja. Mert ő most velem dolgozik.
Igaza volt. Tényleg sokat dolgozunk együtt. Minden alkalommal ahányszor csak írok, ott van. Jó tanárként, hol hagyja, hogy száguldjak, hol visszahúz. Úgy bátorít, mint jó szülő a gyermekét… és mikor velem van, kaszáját félretéve csak rám figyel: a tanítványra.
