Hogy volt?

Kezdetben volt a fény. S a fényből született a sötét. Nem is, rosszul emlékszem. Előbb sötét volt. Vagy mégis előbb volt fény? Ki emlékszik már! De azt biztosan tudom, hogy ÉN itt vagyok. Vagy ott? Folyton bajban vagyok ezekkel a helyekkel. Bár milyen helyekkel? Nincsenek is helyek, hiszen csak ÉN vagyok. ÉN vagyok ÉN. Tehát ha VAGYOK, akkor ÉN vagyok, s nem VAGYOK nincs ÉN. De ha mégis lenne ÉN, akkor lennem is kell, de ha nem vagyok, akkor ki az ÉN, s ha van ÉN, akkor nekem is lennem kell? Vagy mégis inkább nem VAGYOK csak az ÉN, de akkor az ÉN-nek egyedül kell lennie, és egyedül lenni nem jó. Akkor valahol van egy TE is, és akkor van egy VAGY. Az is megeshet azonban, hogy nincs TE, de van VAGY, esetleg fordítva: van TE, de nincsen VAGY. Ám, ha van ÉN és van TE, akkor kell lenni MI-nek is, meg VAGYUNK-nak is. Esetenként lehet, hogy a MI, a VAGY és a VAGYOK egyben, és akkor valójában csak MI van, amit szét lehet szedni VAGY-ra és VAGYOK-ra. Ez esetben, ÉN és TE igazából MI, és csak akkor ÉN és TE, ha a MI-t szétvágjuk. Más szemszögéből viszont, nem MI, hanem ŐK és akkor nem VAGYUNK, hanem VANNAK, ami feltételezi, hogy MI és Ők, az ugyanaz. De MI nem vagyunk ŐK, és ŐK sem lehetnek MI. Éppen ezért MI nem lehet egyben ÉN és TE, mert Te nem vagy ÉN és Én nem vagyok TE. Az pedig egészen biztos, hogy se TE, se ÉN nem vagyunk ŐK, mert akkor nekem, vagy neked többen kéne lennünk. Viszont mivel itt vagy TE, meg itt vagyok ÉN egyedül sem lehetünk, ám nem is vagyunk többen. Most jut eszembe, hogy, ha van ŐK, akkor kellene lenni Ő-nek is, de ha van Ő akkor lenni kell TI-nek is, de akkor nem lehet egyszerre TI és MI, csak MI és Ő, meg TI és ÉN. De ha van, TI és ÉN akkor annak mégis inkább MI-nek kellene lennie de akkor, hogy lesz TI? Talán ha van TI akkor ÉN-nek nem kell lennie, Viszont akkor nem lesz MI sem, ami viszont fontos. Mert MI nélkül nem lesz Ő sem, és ha nincs Ő, akkor TI sem lehet, mert akkor csak TE marad. Ebben az esetben viszont nem TE lesz a TE, hanem ÉN és akkor az ÉN megint Egyedül lesz, és akkor megint lesz majd egy VAGYOK, és ezek után lesz majd TE is. Rájöttem: homály volt.

Raktár

Nyirkos tavaszi este volt. Szokásomhoz hívem, a vasárnap esti istentiszteletről szöktem el, a szüleim, vagy akárki más tudta nélkül. Nemes egyszerűséggel nem mentem el a templomba. Az utolsó keresztutcánál szépen a másik irányba kanyarodtam, és még csak meg sem fordult a fejemben, hogy másképp tegyek.

A szüleim mélyen vallásosak voltak, amit rám nem sikerült átragasztaniuk. Kiskorom óta nem tudtak ránevelni a templomba járásra, de még az otthoni imára sem. Ezen persze az egész család megbotránkozott, nem is beszélve a környéken élőkről. Kisvárosban laktunk, ahol persze mindenki állandóan templomba járt. A korombeliek, sőt az összes ember, vallásos nevelést kapott, így alaposan kilógtam a sorból. Nem kérkedtem azzal, hogy ateista vagyok, de itt, ha nem érkezel pontosan a misére, már az is szembeszökő volt. Tehát egyfajta „ellen pártot” képviseltem a városon belül. Hozzá se kell tennem: egyszemélyes ellen pártot.

A szüleim pár hónapja már nem is erőlködtek annyira, így könnyítve meg a saját, és az én életemet is. Ettől függetlenül mindenhonnan kinéztek, és kakukktojásnak számítottam.

Ezen az estén is, mint majdnem mindegyiken, a város szélére mentem, hogy az egyik elhagyatott raktárépületben elfoglaljam magam úgy éjjel egy óráig, majd szépen hazafelé vegyen az irányt.

Még mindig az járt a fejemben, amit az unokatestvérem, aki boszorkánynak vagy valami olyasminek készült, írt a levelében. Előző nap este érkezett a levél, és azóta se voltam képes kiverni a fejemből. Mindig olyan titokzatosan tudott beszélni, és most rájöttem, hogy a levelei is hasonló hangvételűek.

Összefoglalva azért írt nekem levelet, mert reményei szerint, így csak én olvashatom el. Naiv elgondolás. Azt írta, hogy különös látomása volt velem kapcsolatban, amelyben egy idegen látogató jelent meg. Állítása szerint, valaki nagyon érdeklődik irántam, folyton követ és figyel. Lehet, hogy csak nem figyeltem eléggé, de én nem vettem észre, hogy bárki is követne. Az utolsó mondatai szerint:

„A sötét erők érdeklődnek irántad, és a lelkedért egy démont küldenek a földre, akinek az életedet kell vennie, hogy magával vihesse a lelkedet, de nem tudom mikor, vagy milyen formában fog meglátogatni, ezért kérlek vigyázz magadra.

Ui.: Valószínű, hogy a halálodat ember által elkövetettnek akarja majd beállítani, így senki sem fogja sejteni, hogy a lelkednek segítségre lenne szüksége. Ha bármi történne, értesíts, mert úgy tűnik én vagyok az egyetlen aki képes megvédeni a kárhozattól.”

Így kell az emberre a szívbajt hozni! Lévén, hogy semmilyen mitikus dologban nem hiszek, különösebben nem figyeltem oda, hogy tényleg van-e valami erre utaló jel. Bár a szavak, folyton ott visszhangoztak a fejemben.

A levél figyelmeztetésének ellentmondva, teljesen egyedül maradtam egy romos raktárban, ahonnan senki sem fogja meghallani, ha esetleg kiáltoznék. Leültem a szokott helyemre, az egyik fal tövébe és, mint minden rendes alkalommal olvasni kezdtem. Tízperce lehettem már ott, és kezdett sötétedni. A könyvemre csatolt kis lámpa azonban elég fényt adott, hogy a lapot tökéletesen lássam. A szinte már fülsüketítő némaságot, egy leeső vasrúd törte meg, ami épp a lábam előtt ért földet. Összerezzenve néztem fel a könyvemből, de nem láttam mást a rúdon kívül, így betudtam a dolgot, egy macskának. Ezek után a raktár már közel sem volt olyan csendes, mint eddig. Több macska, és patkány is visítva rohant ki a fal kisebb-nagyobb repedésein. Értetlenül néztem utánuk, és a könyvemet magam mellé tettem, hogy körül nézhessek. A kis lámpa fénye, épp csak a környékemet világította meg, egyébként teljes sötétség uralkodott.

A szemben lévő faltól, halk, de határozott léptek zaja közeledett, majd lassan kezdte elérni a lámpa fénykörét. Hat-hét lépésre állt meg tőlem, épp annyira, hogy ki tudjam venni az alakját, de az arcát ne láthassam. Fekete nadrágos férfi volt, meztelen felsőtesttel. Szépen kidolgozott izmai, és széles vállai voltak. Azt hittem, valamelyik városlakó az, de mielőtt megszólíthattam volna, egy mozdulattal hatalmas porfelhőt kavart. Ahogy a por kezdett leülepedni, újra látni kezdtem az alakot, de most nem csak a normális emberi formát, hanem az óriási szárnyait is.

Még levegőt venni is elfelejtettem, annyira meglepődtem. Hatalmas, fekete bőrszárnyai voltak. A lámpa gyenge fénye is élénken csillogott a fényes, feszes bőrön. Ahogy kiterjesztette szárnyai, majdnem kétszer akkora lehetett, mint én. Alig pár másodperc után még egy lépést tett felém, ezúttal kissé fenyegetőbben. Első kábulatomból visszazökkenve, azonnal fegyver után kutattam, mikor megakadt a szemem a vasrúdon. Gyorsan felkaptam, és mivel egy újabb lépéssel közelebb jött, egy lendületes ütéssel akartam elkaszálni oldalról a lábait. Az ütés épp a bal térdét érte, ám ahogy a vasrúdon át, a lökéshullámok végig száguldottak rajtam, még nekem fájt. Megtántorodva estem vissza a földre, kiejtve a kezemből a rudat, amely elérhetetlen távolságba került. Visszapillantva rá, még csak meg se rezzent az ütésemtől. Szerintem nem is érezte. Ebben a pillanatban kezdtem átkozni, hogy nem olvastam többet az ilyen lényekről. Akkor legalább ötletem lenne, hogy mit csináljak.

A mögöttem lévő oszlophoz lapultam, és vártam, hogy mit fog tenni. Egy pillanatig összefonódott a tekintetem villogó kék szemeivel. A következő, amit láttam, hogy valamilyen hegyes tárgy villan felém, és utolsó reflexként keresztbe raktam magam előtt a kezeimet, mielőtt elérhetett volna. Csukott szemmel vártam, hogy mi fog történni, mikor éles fájdalommal valami keresztülhatolt a kezeimen, majd a törzsemen. Mire kinyitottam a szememet, már teljesen mozgásképtelen voltam, és szilaj kín rázta az egész tetemet. Egy hosszú kardot döfött át rajtam, átszúrva a két kezem, a szegycsontomat, a gerincemet és odaszögezett az oszlophoz. A vér patakokban folyt a kard ütötte sebből, és nehezen tudtam levegőhöz jutni. Visszagondolva egészen tiszta fejjel tudtam végiggondolni, hogy milyen sérülést szenvedtem. A penge átszúrta a nyelő-, és légcsövemet, valamint a gerincideget, így megbénítva a lábaimat.

Ő meg csak állt, még mindig fogva a kard markolatát, az arcomat kémlelve. Zihálva, a saját véremtől fuldokolva néztem vissza rá, és összeszorított fogakkal próbáltam nem ordítani fájdalmamban. Talán dacból fogtam be a számat, mert volt egy olyan érzésem, hogy nagyon szeretné hallani a halálsikolyomat. Mivel azonban teljesen felesleges volt kiáltanom, némán tűrtem a fájdalmat, és a reszketést, amelyet vagy a kín, vagy az idegsérülés okozott. Bár kívülről próbáltam minél kevesebb jelét adni szenvedésemnek, belül zokogtam és ordítottam. Minden szívdobbanást pontosan éreztem, tudva, hogy egyre lassabbak és erőtlenebbek lesznek. A véghez legközelebbi pillanatokban, még utoljára végig pásztáztam az arcát, majd megállapodtam a szemén. A könyörület, vagy akármilyen érzelem leghalványabb szikráját, sem tudtam rajta felfedezni. A tekintete annyira közömbös, és tárgyilagos volt, hogy eszembe jutott: Mintha csak magamat látnám egy rosszabb napomon…

Az utolsó másodpercben lehunytam a szeme és vártam, hogy végleg elhallgasson a szívverésem.

Valamikor reggel nyolc körül érkeztek meg a kutató csapat első tagjai, és kivétel nélkül velőtrázó sikollyal fogadták, nem éppen szemet gyönyörködtető hullámat. Azért valahol jó volt látni, hogy legalább megrázza őket a halálom. A rendőrök is elég gyorsan megérkeztek. Én az egyik gerendán ülve néztem őket. Persze ők nem láthattak engem, csak ha azt akartam volna. Ő is ott állt mellettem. Egészen végig némán figyelte az eseményeket, nem mintha én sok kommentárt fűztem volna a dologhoz. Bár belegondolva, senki sem állította a démonokról, hogy szószátyárok lennének…

Karácsonyi vers - kicsit egyedibben

Az évben egy napra mindenki jó. Ilyenkor elfelejtünk gyűlölni, haragudni. Még a legvásottabb kölyök is, egy napra minta gyerek lesz.

Egy nap, csak ennyit érdemlünk tehát?

Egy napot az évben, hogy elcsituljon a világ?

S az ilyenkor tett ígéret, tán nem üres szó?

Dehogy nem. „A szeretet ünnepe” szavak, szavak, üres szavak. Szép máz, mi rothadt belsőt takar. Mi van? Felháborodsz, megbotránkozol? Tán te jobb vagy, mint mások?

Ezen a napon néha még a fegyvereket is leteszik. Megbékélnek a peres felek. De jön a holnap, új idő kél, s feledve mindent, ott folyik a harc, ahol abba maradt. A levegőben álló golyó újra elindul, nem kímélve az ellenség fiát. Mi az, hát jobb volt ő tegnap, mint ma, hogy akkor élni hagytad, ma meg vesztére törsz?

Persze tudom én, hallgassak el. Bűnös vagyok, háromszor is: nő, író és gyermek. Ó, egek mily bűnöm van nekem! Vajon kit neveznek hősnek, s kit „szabad szájú őrült” – nek.

Egy napig élvezi a világ, hogy úgy tesz, mintha jó lenne, de másnapra lehull a díszes álarc, eltűnik a máz. Holnapra az leszel ami vagy: férges föld, és semmi más.

Mester

Ködös novemberi éjszaka. Milyen legyen háromheti folyamatos eső után? A köd olyan sűrű, hogy a szomszéd házat se lehet látni az ablakomból. A régi kis házamban vidáman pattog a tűz a kandallóban, és a tea illata otthonossá teszi a szobát. Mielőtt megvettem vadászlak volt. Az ilyen helyeknek megvan a maguk sajátos varázsa. Ennek is megvolt. Másoknak talán riasztó lehetett, számomra valami különös megnyugvást nyújtott, az a kis elszigetelt világ. Nem mintha olyan messze lettek volna a szomszédok, de a sövény, a fák valahogy mégis ezt az érzést keltették. Igazi regényírásra való hely. Bár jómagam ennyire nagy munkába sosem kezdenék, de ha egyszer mégis erre adnám a fejemet, biztos, hogy itt kezdeném el, és itt is fejezném be. Na jó nem egyszerre, de a helyszín nem változna.

Szokatlan látványnak számítottam az Osztrák Alpoknak ezen a részén. Sok elszórt ház állt a hegyoldalon, és korombeliek is laktak errefelé, de nem egyedül. Én pedig, - mint azt mindenki tudta – teljesen egyedül éltem. Barátaim persze voltak, de ha épp nem velük voltam, vagy nem dolgoztam többnyire itthon voltam egyedül. Nem szégyelltem, hogy egyedül vagyok, bár az öregek a faluban, elég ferde szemmel néztek néha rám. Mint hallottam, maguk között „bűnös léleknek” neveztek. Én valahogy nem akartam tudni, miket feltételeznek rólam.

Ezen az éjszakán, csakúgy, mint mindegyiken, a dolgozószobámban ülök a laptopom előtt, és dolgozom. Illetve dolgoznék, ha azok a szavak, amelyek, ott motoszkálnak a fejemben, utat találnának a kezeimhez, és onnan a képernyőhöz. Minden erőfeszítésen ellenére, ez sehogy sem akar megtörténni. Órákig tartó erőlködés után kezdem feladni. Egy horror történetet kellene tovább szőnöm, de nem tudok megfelelő folytatást találni hozzá. Szégyen, hogy még az ilyen kísérteties idő, sem hozza meg az ihletet. Már épp feladni készültem, és belebámulok a tűzbe. A lángok vidám táncot járnak a farönkökön, és kirajzolják elém, a történet jeleneteit.

A fiatal lány hangokat hall az éjszaka közepén, és kimegy a kertbe, hogy megnézze, mi lehet az. Valami sötét árnyat lát, amely folyton követi őt, biztonságos távolságból. A lány halálra rémül, és pánikba esve rohanni kezd. Be az erdőbe, ahol a ruháját, szétszaggatják a gallyak, tüskék karcolják finom bőrét, és minden fa mögül, mintha szempárok kísérnék. Lélekszakadva fut, hiába nem látja azt, aki követi érzi, hogy a nyomában van. Többször megbotlik, és térdre esik, de mindannyiszor felkel, és tovább szalad. Végül visszaér a házhoz, és feltépve a hátsó ajtót, beront a konyhába. Végigrohan a házon, amíg el nem éri a nappalit, és azon túl, már látja a hamis biztonságot jelentő bejárati ajtót, amin kirohanva segítséget tud majd kérni. Átvágtat a szobán, de mielőtt rátehetné kezét az ajtó kilincsére, beléhasít a felismerés. Nem lát ugyan a háta mögé, de valami figyelmezteti. Még egy lépés, és kint van a házból, és onnan már csak az utca másik oldalára kell átmennie a szomszédokhoz. Miért, miért nem teszi mégsem? Mi a fenéért nem menekül?

Végül minden porcikájának ellentmondva megfordul, és szembenéz követőjével. Hiába világítanak be a szobába az utcai lámpák, nem látja az arcát. Annyi látszik, hogy sötét famert, és fekete hosszú ujjú pólót visel, aminek fel vannak tűrve az ujjai. Férfi, ebben egészen biztos. Az esze, azt súgja: forduljon meg, és meneküljön minél messzebb, annál jobb. Mégsem mozdul. Csak áll, és csendben győzködi magát, hogy minél előbb menjen. A férfi vár. Mintha érezné, hogy mennyire bizonytalan abban, hogy mit tegyen. A lány hiába keresi az okot, nem találja, miért kéne itt maradnia, de a szabadulás, még nehezebb. Kezdi azt hinni, valaki megbűvölte, és egyre jobban pánikba esik, ám az arcán semmi sem látszik. Magában azon imádkozik, hogy jöjjön be valaki, és törje meg a kínos csendet. A teste kicsúszott az irányítása alól, és hiába próbál sikítani, a parancsok nem jutnak el a végtagjaihoz.

Megindul a férfi felé, de az akarata mégis utat törve magának, megállítja. A férfi talán érzi, hogy nem kell sok, hogy megtörjön. Felé indul. A lány még hátrál egy lépést, majd újra megáll. Minden idegszála a kontroll visszaszerzéséért küzd, miközben egyre gyorsuló szívveréssel bámulja a férfit. Minden pillanat egy percnek tűnik, és minden lélegzetvétel oly’ nehéz, mintha kezek fojtogatnák. Végül a férfi odaér hozzá… a nyakára teszi a kezét… a lány megpillantja az arcát, és jeges rémület hullámzik át minden tagján… szemét nagyra nyitja, és mély levegőt vesz a sikításhoz, de nincs elég erő benne… és akkor…

Nem tudom, mi van, és akkor… Ezen a ponton elvesztettem a fonalat, pedig már olyan közel járok. A történet vége egy karnyújtásnyira van, mégsem érem el. A billentyűzet fölé hajolva jeges ujjak vándorolnak végig a gerincemen, egy szellő meglengeti a hajam, és megmozdítja az asztalon heverő papírokat. Erős kezek sürgető szorítását érzem a vállamon, mintha valaki ott állna, és várná, hogy végre befejezzem. A szoba levegője megtelik siettető hangok százaival, mintha méhkasban lennék, egyre hangosabban követelik a folytatást, de közben lefogják a kezemet.

Végül az iszonyatos zengő csöndet, feljajduló kiáltásom töri meg, mely számomra olyan, mintha nem is én kiáltottam volna. Lehajtom a fejemet a billentyűzetre. Még mindig ott zakatolnak bennem a néma csend vádló kiáltásai.

A hajópadló megreccsen valaki súlya alatt, és én bágyadt mozdulattal emelem fel a tekintetem. Egy férfi áll lámpafénytől takart arccal. Hirtelen, egyetlen pillanatba sűrítve átvillan az agyamon a történetem minden, elképzel részlete. Felkelek, és az asztalt megkerülve, odamegyek hozzá. Valami rossz érzés kerít a hatalmába. Tudom, hogy mit kellene éreznem, hiszen leírtam, de nem érzem. Tökéletesen magabiztos vagyok.

Közelebb érve megpillantom a férfi arcát. Szavakkal nem visszaadható az az ismerős érzés, amit bennem kelt. Olyan az arca, mint egy régi jó barátnak, kinek viszontlátáskor a nyakába szokás ugrani, a nevét ismételgetve, hitetlenkedve, magunkhoz ölelve.

Mintha írás közben jósoltam volna, épp úgy néz rám, úgy érint meg, ahogy képzeltem. Minden egybe vág. Olyan tökéletes, hogy az szinte már ijesztő. Ugyan úgy fekteti rá erős, mégis gyengéd, de ugyanakkor hátborzongató érzést keltő kezét a nyakamra, és hajol közel az arcomhoz. A pillantása magához láncol, mint egy béklyó, amely eltéphetetlen kötelékké nőtt az évek során, beleivódott az ember génjeibe, és most kitéphetetlen.

o   Ismersz engem igaz? Tudod, hogy ki vagyok. Oly’ sokat dolgoztunk egymással, és most itt volt az ideje, hogy végre személyesen is találkozzunk.

Finom, szinte légiesen könnyű csókot lehel a számra, mely könnyedségében, a legvadabb szenvedély tüzét is magában hordozza, ami megzavarja az elmét. A csók, akár az édes méreg, árad szét a testemben, elvéve az idegrendszeremtől minden addigi irányítást, mégis valamilyen hamis biztonságérzetet adva. Az izmaim egyszerre rándulnak, és térdre esek a szoba közepén. Látom a lábait, ahogy csak áll, és vár. De mikor újra visszatér az erőm, fölkelek, hogy ismét a szemébe nézzek, hirtelen semmivé lesz. Mint rossz lidércnyomás, és édes, bódító álom keveréke lengi be ismerősen kellemes illata tudatomat.

Az asztalra pillantva újra megszáll az ihlet. Gyorsan leülök a székre, és megszállottan elkezdek írni. Tudom mi lesz a történet vége, sőt már másik háromnak is ott van a fejemben a terve. Írás közben érzem a kezét a kezemen. Mintha fölém hajolva figyelné minden mozdulatom, és irányítana, vagy inkább csak terelgetne a jó irányba. Hallom finom suttogását a fülemben, ahogy bíztat, és hajt a cél felé. Nem csak érzem, de látom is őt. Vagy nem is látom, hanem tudom, hogy ott van. Persze azt is, hogy más nem láthatja. Mert ő most velem dolgozik.

Igaza volt. Tényleg sokat dolgozunk együtt. Minden alkalommal ahányszor csak írok, ott van. Jó tanárként, hol hagyja, hogy száguldjak, hol visszahúz. Úgy bátorít, mint jó szülő a gyermekét… és mikor velem van, kaszáját félretéve csak rám figyel: a tanítványra.

Csatatér

A hajnal vérrel festette meg az eget, ahogy átvette a világ fölötti őrhelyét az éjszakától. A csillagok tiszta fényét magába olvasztotta, hogy ők is tanúi lehessenek a kegyetlenségnek, melyet a természet eme kivetett korcs faja önnön fajtársaival művelt.

Vérzett az ég a hajnal súlya alatt, de a föld is, mint golyó ütötte seb egy tökéletes arcon. Vérükkel, puskaporral és őrülettel lett megfestve e kép, s a megmaradtak vihogva ünnepelték, halotti tort ülve önmaguk felett. Mind az, mit hitük egykor oly nyíltan megvetett most mámoros részegségben táncot járt halottaik felett. Minő ármány, gyarlóság és önhit az emberi faj! Máglyát rak lába alá, hogy még a neki járó jogot is megvonja a sorstól, hogy végezhessen vele.

Mennyi ágyú sült el, hányszor rengett a föld, reszketve zokogott, míg a felszínen egymás torkának ugrott barát és rokon. Nem szél süvített, sóhaj szállt, ezernyi ima. Megváltást remélt elveit eldobva. Feledve megannyi szép remény, ígéretet, őrjöngő vadnál is jobban áhítva a vérontást, martak, téptek és szagattak élőt és holtat.

Visszacseng még a völgyben a parancsszavak ellenmondást nem tűrő kiáltása, a puskacső ropogása, a jajszavak némasága. Még szinte itt függ felettünk a pillanat, mikor minden szabálynak lánca elszakadt. S mint vihar előtti csend után, az éles villámcsapás, a szív megtörő zaja úgy söpört végig mindenen a féktelenség, őrjöngés szava. Egy mozdulat csupán, és hány vergődő lélek keringett felettük, nem találva békét vagy sírhelyet, hol megpihenhet.

Ezernyi test összeroppant a tettek súlya alatt, ezernyi szem könnyel siratta a halottakat. Hitvesztett imák, leomlott templomok, elhagyott, kopár romok. Rom volt a lélek is, mely nemesebb, nagyobb érdeket nem látott önnön jóléténél.

Ó, te hajnal, csak halálra nézhetsz, vérvörös ruhád illik e látképhez. Ne kelj föl nap, ne lásd mit az éj oly bölcsen eltakart!

Pokol démonjai, lidércek feljöttetek hát, hagy élvezzétek az elmúlás e látványos művét, holt szobrát, melyet percnyi intésként állított az élők elé. Kegyetlen, emlékezetes leckét adott.

Nevess csak! Vérben forgó szemed futtasd végig e tájon, ha kedved tartja táncolj, énekelj: gyászmisének épp jó lesz a bolygó lelkeknek. Ürítsd rájuk a pohárt, hisz maholnap nem lesz ki a misebort felszentelje, szent lélek nem lesz ki utadba áll. Menj hát és tombolj, szabad szélként vidd hírül dögszaguk a világba! Száguldj, s meg se állj, még a világ peremén égbe nem kiáltottad mindazt, mit innen elloptak! Tépd fel a sebeket, nyisd ki a szemeket, engedd szét a lelkeket! Zengjen a néma sikoly, hallgasson a robaj!

Őrjöngj Világ! Egy kupát én is ürítek reád, hisz nem lesz más ki érted igyon áldomást!

Nézz szembe a végzeteddel

Néhány napja kaptam a barátnőmtől, egy könyvet a születésnapomra. Valami jóskönyvszerűség. Én nem vagyok oda az ilyenekért, de mosolyogva köszöntem meg, és felraktam a könyvespolcra. Biztos helyen van. Biztos, hogy többet eszembe sem fog jutni. Aznap este nem is foglalkoztam vele, teljesen elfelejtettem, hogy odaraktam. Sokáig beszélgettünk a barátaimmal, és nem nagyon akartak magamra hagyni. Végül mikor kezdtem magamat fáradtnak érezni, elkezdtem kitessékelni őket az ajtón. Minden normálisan alakult, a barátaim hajnalban elmentek, én hullafáradtan lerogytam a kanapéra, hogy végre levegőhöz jussak. Ahogy hátradőltem a kanapén a bőr, ismerősen recsegett a súlyom alatt. Mindenem nehéz volt és kimerült, a szememet is nehezen tudtam nyitva tartani. Lehunytam a szememet, és a bal kezemet párnaként a fejem alá raktam. Talán öt percet fekhettem, mikor a lépcső felől recsegés hallatszott.

Felültem a kanapén, de semmi okát nem láttam annak, hogy egyebet is kellene tennem az ügyben. A lépcsőn nem volt senki, és semmi. Nagyot sóhajtva visszadőltem a kanapéra, és újabb öt percre lehunytam a szemem. Mintha el is szundítottam volna, és talán álmodtam is, de nem emlékeztem, hogy mit. Ahogy letelt az öt perc, újra recsegni kezdett a lépcső. Azt hittem nem tessékeltem ki valakit, aki most szórakozni akar velem. Tehát újra felültem a kanapén, és odafordultam a lépcsőhöz. Elsőre nem tűnt föl semmi, de ahogy visszadőltem volna, valamin megakadt a szemem. Gyorsan fölegyenesedtem, és észrevettem, hogy a barátnőmtől kapott könyv az ötödik lépcsőfokon áll, kinyitva. Körbenéztem a szobában, hátha látok valamit, hogy ki szórakozik. Egyedül voltam, ahogy az lenni szokott.

Odasétáltam a könyvhöz, és anélkül, hogy hozzáértem volna, megnéztem, hol van nyitva: „Kárhozatra ítéltek.” Ha-ha, valaki itt hagyta a könyvet a lépcsőn. Nagyon humoros, komolyan.

Visszaindultam a kanapéhoz, mikor eszembe jutott, hogy mikor először nyikorgott a lépcső, nem volt ott a könyv. Biztos csak nem vettem észre, nyugtattam meg magam. Valami mégis szöget ütött a fejemben. Visszamentem a könyvhöz, és újra megnéztem az oldalt. Alcím: „Démon által megszállottak.”

Kíváncsiságból leültem a lépcsőre, és beleolvastam a fejezetbe. Azt írták, hogy a Démon olyanokat száll meg, akik nincsenek valamilyen hit által védve, illetve nincsenek a közelükben védett emberek. Különösen szeretik a magányos, sikeres embereket. A legenda szerint a könyvet nem véletlenül kapja az ember. Ha barát adja, akkor valami tudat alatti jelzés miatt választja. Érzi, hogy az illetőnek komoly baja eshet. Többször jegyeztek fel olyan eseteket, mikor a könyv, a megfelelő oldalon kinyílva, a lehetséges áldozatokon próbált segíteni.

Persze egy szót sem hittem el abból, hogy egy könyv kinyitja magát, és ezzel meg fog menteni egy démontól. Becsuktam a könyvet, és felmentem a szobámba. Letettem az éjjeli szekrényre, és elmentem zuhanyozni. Vagy egy órán át csak álltam a zuhanyban, és üres fejjel bámultam magam elé. Alig tudtam visszarángatni magam a józanságba. Még mindig kába fejjel léptem ki a zuhanyból. Megszokásból egy kis kéztörlővel letöröltem a tükörről a párát. Ám az első mozdulatnál megtorpantam. A tükörben megpillantottam magamat, amint egy félig már oszlott férfi áll a hátam mögött, kezét az én kezemen tartva, amivel a kéztörlőt fogtam. Fekete kabátjának csuklyája a fejére húzva, de így is jól láthattam az arcát, amin helyenként már csak puszta csont volt. Majdnem a fél arca hiányzott, kezéről lecsúszott a kabát ujja, így azon is jól látszottak a lógó bőrcafatok, és a csontja. A kezemen éreztem jéghideg érintését, amint hozzáért a bőrömhöz. Mintha valami enyhe kis szellő járt volna a szobában, lebegtette a kabát foszlányait. A bőre fehér volt, jól látszottak a kék erek. Ajkai élettelen lilák voltak. Pár pillanatig ledermedve néztem, majd mikor felocsúdtam, nagyot lendítve a karomon, hátra csaptam, és azzal a lendülettel fordultam meg. Mire épp szembekerültünk volna egymással, ő eltűnt.

Levegő után kapkodva tértem vissza a szobámba, ahol a könyv újra kinyitva feküdt az ágyamon. Ezúttal nem a fejezet elején, hanem kicsit hátrébb volt kinyitva. Leültem az ágyra, és vadul dobogó szívvel kezdtem el olvasni. Azt írta, hogy a démon általi megszállás első jele , hogy az illető valamilyen tükörben látja meg a démont. Általában normális emberi alakot vesznek föl, de előfordul, hogy egy ismerős, vagy rokon alakjában jelenik meg.

Kicsit megnyugodtam, mert amit én láttam, nem tartozott egyik kategóriába sem. Nem nevezném normális embernek, aki már oszlásnak indult, és tudtommal se ismerősöm, se rokonom nincs, aki ilyen állapotban lenne. Ettől a hírtől megnyugodva, lekapcsoltam a villanyt, és minden erőmmel azon voltam, hogy el tudjak aludni. Álmomban valamilyen házban voltam, és kerestem valamit. Mikor ki akartam lépni a házból, újra ott állt előttem a lépcsőn. Ijedtemben iszonyút sikítva ültem fel az ágyon, és remegve bámultam a szemben lévő állótükörben magamat. Ezúttal szerencsére senki más nem volt a tükörben, akinek nem kellett volna ott lennie. Az ölemben ott volt a könyv, egy másik oldalon kinyitva. Eszerint a következő jel az, ha valaki álmában látja a démont.

Percekig ültem az ágyon, teljes nyugalomban. Mikor az órám, hajnali hármat mutatott, újra elfogott a rettegés. Éreztem a hátam mögül a hűvös, gyenge leheletet, ami felborzolta az idegeimet. Meredten bámultam saját magamat a tükörben, ahogy ülök az ágyon könnyező szemekkel, és reszkető végtagokkal. A suttogás nem szűnt meg, így kikelve magamból, hátravágtam a párnámat, és felugrottam az ágyból. Az ablakpárkánynak támaszkodtam, és néztem az ágyamat. A rettegés teljesen elvette a józan eszemet, zokogtam, a pólómat gyűrtem és hitetlenkedtem, hogy nem lehet, ilyen nem történhet velem.

Mikor végre le tudtam venni a szemem az ágyról, újra a tükörre pillantottam, majd pár rövid másodpercre lehunytam a szemem. Mikor újra kinyitottam megint előttem állt, teljes életnagyságban, alig egy lépésre tőlem. Kezében tartva a kinyitott könyvet, melynek bal oldali lapjának közepére csupán ez volt írva:

„A harmadik jel, ha magad előtt látod…”

A szemtanú

Halloween éjszakáján elmentem sétálni, ahogy szoktam, hogy megnézzem, abban az évben milyen jelmezeket alkottak. Általában két-három órát töltötte céltalan sétálással a város utcáin.

Már vagy öt éve, hogy ideköltöztem és elvállaltam egy könyvtárosi állást. Nem sok ismerősöm volt a környéken, és ilyenkor még az a kevés is mindig elment a családjával valahova, így teljesen egyedül maradtam. Amúgy sem vagyok egy társasági lény, mindig is csöndes típus voltam. Nem sok vizet zavartam, így mások is békén hagytak. Nem csoda hát, hogy mióta elköltöztem a szüleimtől, nem sok időt töltöttem emberek között.

Az az este sem tűnt másnak, mint a többi. Békés sétámat, csak kevesen zavarták meg, cukorkát követelve. Erre az esetre felkészülve, hoztam magammal egy nagy csomag cukorkát, így megúszva a különböző ugratásokat. Ebben az évben is a klasszikus jelmezek hódítottak. Már épp indultam volna hazafelé, mikor megakadt a szemem egy alakon.

Egy fiatal lányon. Hosszú padlizsán szín ruhát viselt, gyönyörű velencei álarccal. Nagyon kitűnt a tömegből. Az utca végén álló lámpa alatt állt, és figyelt engem. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, aztán mintha hívogatna, lendületes léptekkel átvágott az utcán, és eltűnt a ház mögött. Nem volt ismerős az alakja, így kíváncsi lettem, ki lehet az.

Utána mentem, de mindig csak messziről láttam. Nem is figyeltem merre vezet, csak akkor néztem föl, mikor a temető ódon vaskapuja alatt állt meg. A temető nagyon régi volt, vaskerítésén futónövények kiszáradt szárai tekergőztek, néhol egy-egy rózsabokor lógatta elhervadt virágait. A hold tisztán megvilágította a temetőt, ami elszigetelten árválkodott a város ellenkező szélén, mint ahol laktam.

A lány megtorpant, és hátrapillantott rám a kapuban. Egy férfi állt mellette, ugyanolyan padlizsán színű öltönyben, és álarcban. Meredten néztek rám, majd összepillantottak, és mindketten a temetőbe indultak. Bele sem gondolva, hogy mi lehet ott, elindultam utánuk, kanyarogva a sírok között. A temetőre már enyhe köd telepedett, a fák már lehullajtották leveleiket, így kopaszon meredeztek a sírok kőangyalai fölé.

A temető központjában egy hatalmas kripta állt. Előtte két sorban angyalok, és szentek szobrai sorakoztak, őrizvén a kriptához vezető utat. A fehér márvány már beszürkült az esőtől, és a természet viszontagságaitól. Szemeiket mintha könny áztatta volna, a harmat megcsillant az arcukon, kezeiket imára kulcsolták, és áldott szeretettel az arcukon nézték az úton haladókat.

A szememmel végigpásztáztam a kis kőút minden kockáját, melyet néhol már fű takart, és alaposan megkopott. Hatalmas kockaköves út volt, a végén ott térdeltek bekötött szemmel a város lakói közül páran, megkötött kézzel. A kriptához vezető öreg kőlépcső két oldalán oroszlánok álltak az ott nyugvók örök álmát őrizve. A lépcsőt, és az oroszlánokat is befutotta egy már elszáradt futónövény, ami mint egy háló vont be mindent. A lány ott állt a lépcső tetején hosszú lila ruhájában, legyezőt tartva maga előtt, szemeit egyenesen rám szegezve. A férfi is ott állt mellette, immár hosszú köpeny takarta ruháját, és egész alakját. Rajtunk kívül – úgy tűnt – kihalt a temető.

Én értetlenül álltam az út végén, földbegyökerezett lábbal, el-elhaló szívdobogással. Még fel sem fogtam igazán a helyzetet, mikor a lány ruhájának hosszan lelógó ujjából egy kis tőrt vette elő, melynek rövid, de annál díszesebb markolatán megcsillantak a drágakövek. A lány eltette a legyezőt, és feltartott tőrrel lement a lépcsőn, majd megállt az első áldozat mögött, és a másik kezével lerántotta a szeme elől a kendőt. A férfi ijedten nézett rám, mikor a lány kicsit megemelte az állát, és egy mozdulattal elvágta a torkát. A vér félkörívben spriccelt szét, befestve az út kőkockáit, és a füvet.

Szinte sokkot kaptam a látványtól, és megdermedve bámultam az eseményeket anélkül, hogy esélyem lett volna közbelépni. A férfi is odament egy tőrrel, és mindketten elvágták egy-egy nő nyakát. Róluk már nem vették le a kendőt. A vér szaga lassan kezdett elérni hozzám, és felkavarta a gyomromat. Az utolsónak maradt egy fiatal lány, aki sokat járt a könyvtárba, és állandóan krimiket olvasott. Az egyetlen volt, akinek a száját is bekötötték, de még így is megismertem gyönyörű, hullámos fekete hajáról. Az álarcos lány meg állt mellette, és egy pillanatig az arcomat fürkészte. Ruháján folyt a halottak vére, akik egyetlen kiáltás nélkül lépték át a túlvilág kapuját. A lány szeme elől is levette a kendőt, aki mikor meglátott kiáltani akart nekem, de a hangjából csak halk nyöszörgés jutott el hozzám. Szemei könnyel teltek meg, és reszketve erőlködött, hogy mozgásra bírjon. Esélytelenül próbált szólítani, valami megbabonázott, és minden belső erőlködésem ellenére nem voltam képes mozgásra bírni saját tagjaimat. Az álarcos páros megfogta a lány könyökeit, és elvágta az ereit. A lány feljajdult, a vágások nyomán kiserkent meleg, mélyvörös vére.

A férfi odament a kriptához, és szélesre tárta hatalmas kapuit. Az álarcos hölgy fölnyalábolta a vérző lányt, és felvonszolta a lépcsőn, majd bedobta a kriptában melynek kövén csattanva ért földet. Aztán megálltak a kripta kapujának egy-egy szárnyánál, és egy mozdulattal a vérző, és vergődő lányra zárták azt.

A kapuk tompa, mégis fülsüketítő döngése térített magamhoz, és ijedten néztem körbe, megbizonyosodva, hogy nem csak álmodtam, az egészet. A fejemben újra lejátszódott az egész jelenet, és értetlenül néztem a két vértől áztatott ruhájú álarcost. A lány vergődését, még a hatalmas kapukon keresztül is lehetett hallani. A férfi odasétált elém, és az arcom elé emelte a vérrel vörösre festett tőrt. Mélyen a szemembe nézett, és a hangját a fejemben hallottam. „Emlékezz!” Aztán a tőr élét egy határozott mozdulattal végighúzta a bal szememen, mellyel ezek után már semmit sem láttam. A fájdalomtól felordítottam, és lerogytam az út kőkockáira. A szememből ömlött a vér, és lüktetett a fájdalomtól. Mire azonban felnéztem már eltűnt az álarcos. De a temető bejárata felől hallottam, hogy közelednek az emberek, akik meghallották a kiáltásomat.

Mire megérkeztek, és kinyitották a kriptát, már a lány is meghalt, és így én lettem az egyetlen szemtanú.