Hogy volt?

Kezdetben volt a fény. S a fényből született a sötét. Nem is, rosszul emlékszem. Előbb sötét volt. Vagy mégis előbb volt fény? Ki emlékszik már! De azt biztosan tudom, hogy ÉN itt vagyok. Vagy ott? Folyton bajban vagyok ezekkel a helyekkel. Bár milyen helyekkel? Nincsenek is helyek, hiszen csak ÉN vagyok. ÉN vagyok ÉN. Tehát ha VAGYOK, akkor ÉN vagyok, s nem VAGYOK nincs ÉN. De ha mégis lenne ÉN, akkor lennem is kell, de ha nem vagyok, akkor ki az ÉN, s ha van ÉN, akkor nekem is lennem kell? Vagy mégis inkább nem VAGYOK csak az ÉN, de akkor az ÉN-nek egyedül kell lennie, és egyedül lenni nem jó. Akkor valahol van egy TE is, és akkor van egy VAGY. Az is megeshet azonban, hogy nincs TE, de van VAGY, esetleg fordítva: van TE, de nincsen VAGY. Ám, ha van ÉN és van TE, akkor kell lenni MI-nek is, meg VAGYUNK-nak is. Esetenként lehet, hogy a MI, a VAGY és a VAGYOK egyben, és akkor valójában csak MI van, amit szét lehet szedni VAGY-ra és VAGYOK-ra. Ez esetben, ÉN és TE igazából MI, és csak akkor ÉN és TE, ha a MI-t szétvágjuk. Más szemszögéből viszont, nem MI, hanem ŐK és akkor nem VAGYUNK, hanem VANNAK, ami feltételezi, hogy MI és Ők, az ugyanaz. De MI nem vagyunk ŐK, és ŐK sem lehetnek MI. Éppen ezért MI nem lehet egyben ÉN és TE, mert Te nem vagy ÉN és Én nem vagyok TE. Az pedig egészen biztos, hogy se TE, se ÉN nem vagyunk ŐK, mert akkor nekem, vagy neked többen kéne lennünk. Viszont mivel itt vagy TE, meg itt vagyok ÉN egyedül sem lehetünk, ám nem is vagyunk többen. Most jut eszembe, hogy, ha van ŐK, akkor kellene lenni Ő-nek is, de ha van Ő akkor lenni kell TI-nek is, de akkor nem lehet egyszerre TI és MI, csak MI és Ő, meg TI és ÉN. De ha van, TI és ÉN akkor annak mégis inkább MI-nek kellene lennie de akkor, hogy lesz TI? Talán ha van TI akkor ÉN-nek nem kell lennie, Viszont akkor nem lesz MI sem, ami viszont fontos. Mert MI nélkül nem lesz Ő sem, és ha nincs Ő, akkor TI sem lehet, mert akkor csak TE marad. Ebben az esetben viszont nem TE lesz a TE, hanem ÉN és akkor az ÉN megint Egyedül lesz, és akkor megint lesz majd egy VAGYOK, és ezek után lesz majd TE is. Rájöttem: homály volt.

Raktár

Nyirkos tavaszi este volt. Szokásomhoz hívem, a vasárnap esti istentiszteletről szöktem el, a szüleim, vagy akárki más tudta nélkül. Nemes egyszerűséggel nem mentem el a templomba. Az utolsó keresztutcánál szépen a másik irányba kanyarodtam, és még csak meg sem fordult a fejemben, hogy másképp tegyek.

A szüleim mélyen vallásosak voltak, amit rám nem sikerült átragasztaniuk. Kiskorom óta nem tudtak ránevelni a templomba járásra, de még az otthoni imára sem. Ezen persze az egész család megbotránkozott, nem is beszélve a környéken élőkről. Kisvárosban laktunk, ahol persze mindenki állandóan templomba járt. A korombeliek, sőt az összes ember, vallásos nevelést kapott, így alaposan kilógtam a sorból. Nem kérkedtem azzal, hogy ateista vagyok, de itt, ha nem érkezel pontosan a misére, már az is szembeszökő volt. Tehát egyfajta „ellen pártot” képviseltem a városon belül. Hozzá se kell tennem: egyszemélyes ellen pártot.

A szüleim pár hónapja már nem is erőlködtek annyira, így könnyítve meg a saját, és az én életemet is. Ettől függetlenül mindenhonnan kinéztek, és kakukktojásnak számítottam.

Ezen az estén is, mint majdnem mindegyiken, a város szélére mentem, hogy az egyik elhagyatott raktárépületben elfoglaljam magam úgy éjjel egy óráig, majd szépen hazafelé vegyen az irányt.

Még mindig az járt a fejemben, amit az unokatestvérem, aki boszorkánynak vagy valami olyasminek készült, írt a levelében. Előző nap este érkezett a levél, és azóta se voltam képes kiverni a fejemből. Mindig olyan titokzatosan tudott beszélni, és most rájöttem, hogy a levelei is hasonló hangvételűek.

Összefoglalva azért írt nekem levelet, mert reményei szerint, így csak én olvashatom el. Naiv elgondolás. Azt írta, hogy különös látomása volt velem kapcsolatban, amelyben egy idegen látogató jelent meg. Állítása szerint, valaki nagyon érdeklődik irántam, folyton követ és figyel. Lehet, hogy csak nem figyeltem eléggé, de én nem vettem észre, hogy bárki is követne. Az utolsó mondatai szerint:

„A sötét erők érdeklődnek irántad, és a lelkedért egy démont küldenek a földre, akinek az életedet kell vennie, hogy magával vihesse a lelkedet, de nem tudom mikor, vagy milyen formában fog meglátogatni, ezért kérlek vigyázz magadra.

Ui.: Valószínű, hogy a halálodat ember által elkövetettnek akarja majd beállítani, így senki sem fogja sejteni, hogy a lelkednek segítségre lenne szüksége. Ha bármi történne, értesíts, mert úgy tűnik én vagyok az egyetlen aki képes megvédeni a kárhozattól.”

Így kell az emberre a szívbajt hozni! Lévén, hogy semmilyen mitikus dologban nem hiszek, különösebben nem figyeltem oda, hogy tényleg van-e valami erre utaló jel. Bár a szavak, folyton ott visszhangoztak a fejemben.

A levél figyelmeztetésének ellentmondva, teljesen egyedül maradtam egy romos raktárban, ahonnan senki sem fogja meghallani, ha esetleg kiáltoznék. Leültem a szokott helyemre, az egyik fal tövébe és, mint minden rendes alkalommal olvasni kezdtem. Tízperce lehettem már ott, és kezdett sötétedni. A könyvemre csatolt kis lámpa azonban elég fényt adott, hogy a lapot tökéletesen lássam. A szinte már fülsüketítő némaságot, egy leeső vasrúd törte meg, ami épp a lábam előtt ért földet. Összerezzenve néztem fel a könyvemből, de nem láttam mást a rúdon kívül, így betudtam a dolgot, egy macskának. Ezek után a raktár már közel sem volt olyan csendes, mint eddig. Több macska, és patkány is visítva rohant ki a fal kisebb-nagyobb repedésein. Értetlenül néztem utánuk, és a könyvemet magam mellé tettem, hogy körül nézhessek. A kis lámpa fénye, épp csak a környékemet világította meg, egyébként teljes sötétség uralkodott.

A szemben lévő faltól, halk, de határozott léptek zaja közeledett, majd lassan kezdte elérni a lámpa fénykörét. Hat-hét lépésre állt meg tőlem, épp annyira, hogy ki tudjam venni az alakját, de az arcát ne láthassam. Fekete nadrágos férfi volt, meztelen felsőtesttel. Szépen kidolgozott izmai, és széles vállai voltak. Azt hittem, valamelyik városlakó az, de mielőtt megszólíthattam volna, egy mozdulattal hatalmas porfelhőt kavart. Ahogy a por kezdett leülepedni, újra látni kezdtem az alakot, de most nem csak a normális emberi formát, hanem az óriási szárnyait is.

Még levegőt venni is elfelejtettem, annyira meglepődtem. Hatalmas, fekete bőrszárnyai voltak. A lámpa gyenge fénye is élénken csillogott a fényes, feszes bőrön. Ahogy kiterjesztette szárnyai, majdnem kétszer akkora lehetett, mint én. Alig pár másodperc után még egy lépést tett felém, ezúttal kissé fenyegetőbben. Első kábulatomból visszazökkenve, azonnal fegyver után kutattam, mikor megakadt a szemem a vasrúdon. Gyorsan felkaptam, és mivel egy újabb lépéssel közelebb jött, egy lendületes ütéssel akartam elkaszálni oldalról a lábait. Az ütés épp a bal térdét érte, ám ahogy a vasrúdon át, a lökéshullámok végig száguldottak rajtam, még nekem fájt. Megtántorodva estem vissza a földre, kiejtve a kezemből a rudat, amely elérhetetlen távolságba került. Visszapillantva rá, még csak meg se rezzent az ütésemtől. Szerintem nem is érezte. Ebben a pillanatban kezdtem átkozni, hogy nem olvastam többet az ilyen lényekről. Akkor legalább ötletem lenne, hogy mit csináljak.

A mögöttem lévő oszlophoz lapultam, és vártam, hogy mit fog tenni. Egy pillanatig összefonódott a tekintetem villogó kék szemeivel. A következő, amit láttam, hogy valamilyen hegyes tárgy villan felém, és utolsó reflexként keresztbe raktam magam előtt a kezeimet, mielőtt elérhetett volna. Csukott szemmel vártam, hogy mi fog történni, mikor éles fájdalommal valami keresztülhatolt a kezeimen, majd a törzsemen. Mire kinyitottam a szememet, már teljesen mozgásképtelen voltam, és szilaj kín rázta az egész tetemet. Egy hosszú kardot döfött át rajtam, átszúrva a két kezem, a szegycsontomat, a gerincemet és odaszögezett az oszlophoz. A vér patakokban folyt a kard ütötte sebből, és nehezen tudtam levegőhöz jutni. Visszagondolva egészen tiszta fejjel tudtam végiggondolni, hogy milyen sérülést szenvedtem. A penge átszúrta a nyelő-, és légcsövemet, valamint a gerincideget, így megbénítva a lábaimat.

Ő meg csak állt, még mindig fogva a kard markolatát, az arcomat kémlelve. Zihálva, a saját véremtől fuldokolva néztem vissza rá, és összeszorított fogakkal próbáltam nem ordítani fájdalmamban. Talán dacból fogtam be a számat, mert volt egy olyan érzésem, hogy nagyon szeretné hallani a halálsikolyomat. Mivel azonban teljesen felesleges volt kiáltanom, némán tűrtem a fájdalmat, és a reszketést, amelyet vagy a kín, vagy az idegsérülés okozott. Bár kívülről próbáltam minél kevesebb jelét adni szenvedésemnek, belül zokogtam és ordítottam. Minden szívdobbanást pontosan éreztem, tudva, hogy egyre lassabbak és erőtlenebbek lesznek. A véghez legközelebbi pillanatokban, még utoljára végig pásztáztam az arcát, majd megállapodtam a szemén. A könyörület, vagy akármilyen érzelem leghalványabb szikráját, sem tudtam rajta felfedezni. A tekintete annyira közömbös, és tárgyilagos volt, hogy eszembe jutott: Mintha csak magamat látnám egy rosszabb napomon…

Az utolsó másodpercben lehunytam a szeme és vártam, hogy végleg elhallgasson a szívverésem.

Valamikor reggel nyolc körül érkeztek meg a kutató csapat első tagjai, és kivétel nélkül velőtrázó sikollyal fogadták, nem éppen szemet gyönyörködtető hullámat. Azért valahol jó volt látni, hogy legalább megrázza őket a halálom. A rendőrök is elég gyorsan megérkeztek. Én az egyik gerendán ülve néztem őket. Persze ők nem láthattak engem, csak ha azt akartam volna. Ő is ott állt mellettem. Egészen végig némán figyelte az eseményeket, nem mintha én sok kommentárt fűztem volna a dologhoz. Bár belegondolva, senki sem állította a démonokról, hogy szószátyárok lennének…